Szabó Miklós szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1962 (Budapest, 1962)

Dr. Martha Zsuzsanna: A magyar tyúk nemesítésének első időszaka

jás elérése céljából eredményesen keresztezhető (34). Polónyi választása az orpingtonokra, ezekre a formás, zömök testű, alacsony lábállású, fehér húsú és bőrű, „hússzínű" csőrű és lábú állatokra esett. A gödöllői baromfitenyésztési szakmunkásképző iskola telepére került sárga színű orpingtonok ivadékai gyorsan nagy szerephez jutottak a magyar köztenyésztésben. Csakhamar az orpington lett „a jövő tyúkja": négy év alatt annyira elterjedt, mint hasonlóan rövid idő alatt nálunk egyetlen másik külföldi fajta sem. S mivel éghajlatunkat az orpingtonok elég jól bírták és jó tojóknak is mutatkoztak, vezető szerepüket a köztenyésztésben mintegy két évtizeden keresztül szilárdan tartották. Polónyin kívül az orpington legkorábbi hazai tenyésztői voltak: Darányi Ferencné és Mathiász Jánosné kecskeméti lakosok, valamint Kubinyi Béla újszászi állomásfőnök (30). Századunk elején az orpington lázba hozta a magyar fajbaromfitenyésztők akkor már népes táborát. Az e tyúkfajta gazdasági értéke körül kialakult irodalmi vitában Polónyi azt a kijelentést kockáztatta meg, hogy „A plimut állami szempontból 1905. évtől kezdve ép úgy csak sportfajta lehet, mint akár a kokin, vagy a bráma" (33). Nem lett igaza, mert a plymouth — mint gazdasági fajta — napjainkig is tartja magát, míg az orpington-jellegnek nyomait is nehéz ma már felfedezni a hazai tyúkállományban. A sárga és a fogolyszínű magyar tyúk javítására többen orpingtont használtak. Szalay János, a kendermagos színű magyar tyúk tisztavérben való nemesitője 1906-tól kezdve a fogolyszínű magyarok keresztezéses nemesítésével is foglalkozott: az akkor szokásos kifejezéssel mondva: 1/16 rész orpington-vért vitt azokba bele. Ez nem rontott az állatok eredeti jellegén, a testtömegre pedig előnyösen hatott. Hasonló eredményt ért el Gaylhoffer István, a Jász-NagykunSzolnok Vármegyei Gazdasági Egyesület titkára sárga színű magyar tyúkjaival. Később Németh Jenő, a somogyszentimrei földművesiskola tanára javította orpington cseppvérkeresztezéssel a sárga magyar parlagit (17). Ugyancsak orpingtonnal nemesítette a kendermagos színű magyar tyúkot Ledniczky Péter hugyagi tenyésztelepén. Ledniczky 1903-ban Szalay János tenyészetéből egy tojócsoportot szerzett és ezeket a tyúkokat a hazánkban ritka háromszínű (vörös alapon fehér és kékes rajzolatú) gyémánt vagy jubileumi orpington kakassal keresztezve, nagy testű kendermagosokat állított elő. Tenyészeljárásáról 1913-ban számolt be (23). Sárga és fehér színű orpingtonok nagy mennyiségben kerültek az országba, elsősorban az Alföldre a parlagi állomány javítására. Dürigen (7) neves nérnet baromfiszakember a kilencvenes években még szép, tisztavérű parlagi tyúkokat látott kiegyenlített törzsekben az Alföld különböző helyein (Pilis, Kecskemét, Solt, Kalocsa, Szentes, Szeged, Makó, Arad, Pancsova), 1907. és 1908. évi ittjártakor viszont megállapította, hogy a magyar tyúkok egész megjelenése már letagadhatatlanná teszi az orpington hatását. Ez azonban idővel eltűnt. Az orpington nem tudta a magyar parlagit tartósan úgy átgyúrni, amint remélték. Ennek oka nyilván az, hogy az orpington, mint fajta, ebben az időben még fiatal volt, maga is keresztezési termék; gyakran tisztavérű tenyésztésénél is visszaütések léptek fel. Mindent egybevetve megállapítható, hogy az orpington „korrektorok" alkalmazása előnyös volt a hústermelésre, a tojáshozamon nem sokat javított, az állatok edzettségén pedig határozottan rontott (39). A kései utódokon az orpington aranysárga tollszíne rendszerint sötétebb lett, a rövid, vaskos és „hússzínű" láb helyett pedig a magyar parlagi viszonylag hosszabb, vékonyabb, sárga lába jelentkezett. Egyes tenyésztők az amerikai eredetű és Európába 1883-ban került rózsás-