Szabó Miklós szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1962 (Budapest, 1962)

Dr. Martha Zsuzsanna: A magyar tyúk nemesítésének első időszaka

A MAGYAR TYÚK NEMESÍTÉSÉNEK ELSŐ IDŐSZAKA DR. MARTHA ZSUZSANNA tudományos főmunkatárs I. A MAGYAR TYŰKTENYÉSZTÉS A NEMESÍTÉS MEGKEZDÉSÉIG Mai ismereteink szerint a házityúk a Délkelet-Ázsia dzsungeljeiben vadon élő bankivá tyúktól származik. Kakasaik külseje és hangja hasonló, a házityúk és a bankivá keresztezéséből származó utódok termékenyek. A tyúk i. e. 3000—3500 évvel már háziasított szárnyas volt Indiában. Innen terjedt el északkelet felé, elsősorban Kínába. Nyugati. irányban az i. e. VI. és VII. századi babiloni emlékekből ismerjük legrégibb ábrázolását (35). Herodotos (i. e. 484—425) és Plinius (23—79) szerint az ókori Egyiptomban már a tyúktojások mesterséges keltetésével is foglalkoztak. A görögök „perzsa madár"-nak nevezték a tyúkot, mert a perzsák útján ismerkedtek meg vele; a keleti népektől megtanulták a kakasviadalok rendezését és nagy örömet találtak azokban. Európa többi részébe még később került a tyúk (24). A mai Magyarország területén a magyarok bejövetele előtt élt népek ismerték a házityúkot. A régi avar sírokban talált tyúkcsontok alátámasztják ezt a feltevést (14). Honfoglaló őseink is hoztak magukkal tyúkokat. A már itt élt és a behozott fajták kereszteződéséből alakult ki azután a magyar parlagi tyúk edzett, élelmes őse. Ennek teste és tojása Hankó (14) szerint fele akkora lehetett, mint a mai magyar tyúké, színe többnyire a fogolyszínű tyúk, illetőleg a bankivá kakas színével egyezett. A földművelés terjedése következtében a tyúkoknak is bőségesebb táplálék jutott. Testük így fokozatosan nőtt nemzedékről nemzedékre. Nagyobb mértékben először a török hódoltság ideje alatt került idegen vér a hazai tyúkállományba. A török idők után azonban még majdnem két évszázadon keresztül szinte változatlan formájában tenyészett a mi kis parlagi tyúkunk, amelyet Pethe (32) — éppúgy, mint a sertést és a kecskét — nem a „szükséges", hanem a „tsak hasznos" háziállatok közé sorolt. Magyarországot domborzati és éghajlati viszonyai kevés kivétellel mindenütt alkalmassá tették a baromfitartásra. Külterjes gabonatermesztésünk, tanyás gazdálkodásunk miatt a háziszárnyasok szerepe nálunk már a XVIII. században is nagyobb volt, mint a legtöbb európai országban. Schwartner (37) szerint a majorságokban és a parasztok udvarain több a baromfi, mint amennyit külföldön elképzelni tudnak. Utóbb még inkább fokozódott a baromfiak gazdasági jelentősége. Az 1836:VII. tc. 4. §-a a jobbágyokat az apró majorságok és a tojás tekintetében minden úrbéri tartozás alól mentesítette, ami bizonyára fokozta a tenyésztési kedvet. Gaígóczy (12) az 1848. évi forradalom és szabadságharc elbukását követő abszolutizmus korában azt írta, hogy tyúkot, csirkét — a hegyes vidékeket kivéve — általában mindenütt tenyésztenek a házak körül, a legtöbbet az alföldi tanyás gazdaságokban. Különösen a Nagykunságon, Nagykőrös és Kecskemét vidékén,