Szabó Miklós szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1962 (Budapest, 1962)
Dr. Éber Ernő: A mezőgazdaságtan első hazai tanszéke és első tanára: Mitterpacher Lajos
Swieten orvost, a császári könyvtár igazgatóját és Justus Moser publicistát és történészt. Mária Terézia fiára, II. Józsefre még inkább hatottak a koreszmék, de ő soknyelvű birodalmának centralizálásában és elnémetesítéseben látta feladatát. Míg a XVIII. század első felében a Habsburg-birodalom két főpillére, Ausztria és Magyarország lényegileg még hasonló gazdasági és társadalmi viszonyok között élt, a század derekán túl már más-más irányt vett a fejlődés a két országban: Ausztriában a korai kapitalizmus eszközeivel erősödni kezdett az ipar, Magyarország meg majdnem teljesen agrár jellegű maradt. Kezdetét vette a bécsi kormánynak az a politikája, amely a magyar iparnak csírájában való elfojtásával és a magyar mezőgazdasági termékeknek az osztrák piacra való szorításával gyarmati sorban tartotta Magyarországot. A magyar mezőgazdaság fejlesztésére tett intézkedéseivel, így a mezőgazdasági oktatásnak a Ratio útján való tökéletesbítésével az osztrák ipart több nyersanyaggal, az osztrák lakosságot több és olcsóbb élelemmel akarta ellátni, ugyanakkor az ausztriai iparcikkek számára felvevőképes piacot akart biztosítani. Az oly sokszor sérelmezett, kereskedelmi és vámpolitikájával azonban nemcsak az osztrák ipar érdekeit, és a sűrűbb lakosság ellátását tartotta szem előtt, hanem kiegyenlítést is kívánt szerezni a magyar nemességnek az ősi alkotmányban biztosított adómentességével szemben. A Ratio Educationis történelmi hátterét kereső XVIII. századi Magyarország életére két nagy ellentét kiéleződése nyomta rá bélyegét. Egyrészt a hazánkra oly káros gazdasági politika, másrészt a földesúri elnyomás alatt kiéleződött ellentét az előjogaihoz ragaszkodó magyar nemesség és a parasztság között. Olyan társadalmi osztály, amely a két ellentét feloldására vállalkozhatott volna, nem volt az akkori Magyarországon. A polgárság még fejletlen volt, a parasztság tömegében hiányzott az egységes fellépéshez szükséges szervezettség, nagyipari munkásosztály pedig abban a prekapitalista korban még nem létezett hazánkban. A feudalizmus béklyóival megkötött magyar mezőgazdaság évtizedekkel a nyugati mögött kullogott. A kiviteli piacokhoz közelebbi, török megszállástól nem szenvedett nyugat-északnyugati megyékben (elvétve más vidékeken is) voltak már árutermeléssel foglalkozó és az akkori magyar viszonyokhoz képest okszerűen kezelt uradalmak, de az ország legnagyobb részében a főnemesi és nemesi birtokok termelési rendszere a háromnyomásos és kétnyomásos üzemmódban ragadt meg. Még 1830-ban is azt írhatta Széchenyi a Hitelben: „Gazdáink egy része századát előzi meg, mintha már 1901-ben élne; más része pedig úgy gazdálkodik, mint II. András idejében volt szokás." A robotmunkára, dézsmaszolgáltatásra és adófizetésre kényszerített jobbágyparaszt nem látta sem lehetőségét, sem értelmét a nagyobb erőfeszítést kívánó jobb gazdálkodásnak, amelynek még a nagybirtokokon is kevés példáját tapasztalhatta. Tessedik az 1783-ban megjelent Der Landmann in Ungarn, was er ist und ivas er seyn könnte című munkájában szinte kétségbeesve veti a kormányzat és az uralkodó osztály szemére: „Hát senki sem képes, senki sem hajlandó, senki sem köteles a parasztságot tanítani?" Az aránylag ritka, jobban kezelt uradalmaktól eltekintve, a nagy többség a vetőmagnak körülbelül háromszorosát takarította be arról a földről, amelybe tisztátalan, sokszor elromlott magot elkésve vetett. A szántóföld trágyázására nem fordítottak gondot, a szárazság, a növényi és az állati kártevők ellen nem védekeztek úgy, ahogy lehetett volna. Az állatok — néhány uradalom kivételével — vad ménesekben, szilaj gulyákban, erdőkbe csapott sertéskondákban, juhászoknak bérbeadott nyájakban a pásztorok kénye-kedvére bízva szaporodtak