Szabó Miklós szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1962 (Budapest, 1962)
Barbarits Lajos: A tömegoktatás agrármuzeológiai módszerei
agitatív módszerek juttatják érvényre, hanem azt az egész kiállításnak tükröznie kell. A világnézeti mondanivaló állandó jelenléte a téma tudományos szemléletétől és tálalásától, a szemléltetésre hivatott tárgyak, ábrázolások, adatok értelmezésétől, csoportosításától, a dokumentáció hitelességétől és elhitető erejétől függ. A világnézeti tanulságot a kiállításnak nem elmondania, hanem sugallnia kell. A látottaknak szuggesztív erővel kell megindítaniuk a nézőben a következtetés levonásának lélektani folyamatát és azt a biztonságérzést, hogy ez a helyes irányú következtetés. „Kész meggyőződést — írja Piszarov, a múlt század forradalmár társadalomfilozófusa — nem kérhetünk sem jóismerősünktől, sem könyvesboltban nem vásárolhatunk. Ezeket saját gondolkodásunk folyamán kell kialakítanunk tulajdon fejünkben." 8 Ezt a folyamatot kell a múzeumi kiállításnak elindítania. Ez legkönnyebben a múzeumi oktatás módszereivel történhet, mert ezek közel állnak az emberhez, lévén többdimenziósak, önkéntesek és demokratikusak és ezért alkalmasak tudományos elvek tömegméretű terjesztésére. A múzeum világnézeti ösztönző hatásának jelentősége nagy, mert „az elmélet is anyagi erővé válik, mihelyt a tömegeket meghódítja" (Marx). Eszerint a múzeumi mondanivalóból is társadalomfejlesztő anyagi erő lesz, ha a múzeum nem elvont tudományosságot, nem az élettől elszakadt témákat prezentál, hanem az ember materiális vagy szellemi érdekeltségének valamely területét tárja fel. A múzeum oktató-nevelő feladatánál fogva döntő fontosságú, hogy a kiállítási mondanivaló tudományos hitelessége mellett mindenki számára érthető legyen. Sokrétű feladatot jelent ez a kiállításrendező számára, mert a kiállításnak tömegekhez kell szólnia, s a tömegben az ismeretgyűjtés kezdetén járó iskolásgyermektől a tudását felújítani vagy bővíteni kívánó mezőgazdászig a múzeumlátogatóknak sokféle kategóriája fordul elő. A múzeumok régebben abból indultak ki kiállítások rendezésénél, hogy látogatóik rendelkeznek a kiállítások megértéséhez szükséges alapismeretekkel. A Mezőgazdasági Múzeum ma az általános műveltség politechnikai értelmezése folytán a laikus számára is hasznos mezőgazdasági alapismereteket igyekszik adni, de vállalja egyben a többszintű agrárismeretterjesztés bonyolult feladatát is. Ügy rendezi be tehát a kiállításait, hogy azok kielégítsék a tudományos és gyakorlati témafeltárást igénylő szakember érdeklődését, oktatói, nevelői legyenek a nem szakmai érdeklődésű tömegeknek, meg tudjanak felelni felnőttek és a tanulóifjúság művelődési igényeinek. A múzeumi kiállításrendezés elvi szempontjainál nem kisebb súllyal esnek latba a kiállítástechnika kérdései. Ezek helyes alkalmazásán fordul meg a rendezési elvek érvényesülése. A régi, raktárpolc-szerű (Kunstkammer) múzeumi bemutatást már a XVIII. században a tárgyak szerinti csoportosítás, ezen belül gyakran az elrendezés dekoratív formái váltották fel. Még a századfordulón, a XX. század elején is sok nyilvános gyűjteményben, köztük a Mezőgazdasági Múzeumban is mértani idomokba, szeszélyes ornamensekbe kényszerítették az avar nyílhegyeket csak úgy, mint a szántóvető vagy a halász szerszámait, a búzafajtákat vagy a vadászati trófeákat. Azóta már a múzeumi kiállítások az oktató szemléltetés nyelvén szólnak a látogatókhoz. A módszer helyességét igazolja Rousseau (1712—1778), aki ostorozta a tanítás skolasztikus formáit és azt hirdette, hogy „az oktatásban a dolgoknak kell a fő szerepet játszaniuk: igazi tanítóink a tapasztalat és az érzékelés". Ugyanez Pestaíozzz-nak (1746—1827), minden idők egyik legnagyobb pedagógusának állásfoglalása is, aki életére visszas Idézi Ivanovics i. m.
