Csáki Krisztina (szerk.): A Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum Évkönyve 2. 2012 (Budapest, MMKM, 2013)
Dr. Molnár Erzsébet: Gyűjteménygyarapítás a Közlekedési Múzeumban
igények megnövekedése. Ez idő tájt a közlekedéstörténet az egyik, ha nem a legkevésbé feldogozott része volt a hazai történetírásnak. Mindez nagyban nehezítette a gyűjtési munkát is. A szervezett közlekedéstörténeti kutatások felfutása az 1970-1980-as évtizedeket jellemezte. Mindennek hatására a Közlekedési Múzeum nyitottabb lett más tudományterületek, elsősorban a társadalomtudományok felé, azok eredményeit beépítette kutatásaiba, és a gyűjtési szempontokat is ehhez igazította. A szemléleti változás jeleként a közlekedési dolgozók, az utasok, az emberi szokások, a közlekedésnek az életre gyakorolt hatásai megjelentek a múzeumban egyrészt a tárgyak gyűjtésében, másrészt a tudományos dolgozatok témájában, és nem utolsó sorban a kiállítások formájában is. A második világháború után 1989-ig szinte valamennyi közlekedési vállalattal ún. szocialista szerződéséket kötött a múzeum, de egyébként is jó kapcsolatot alakított ki a cégekkel. Ennek következtében a selejtezésre kerülő járművek, alkatrészek, iratok, egyenruhák, különféle eszközök stb. között válogathatott a múzeum, és így gyarapíthatta gyűjteményeit. A vállalatokkal ápolt kapcsolatok nagy segítséget jelentettek mind a gyűjtésben, mind a kutatómunkában, és természetesen a kiállítások létrehozásában is. 1 8 Az 1910-es években éles vitát eredményezett a közművelődés és az oktatás fontossága, egész pontosan az, melyik az elsődleges a múzeumban. 1 9 A múzeumoknak a köz művelődését kell szolgálni, ami nem zárja ki, hogy a műtárgyakon keresztül a kiállítások az oktatás részei legyenek, de nem épülhet az oktatásra. (Például a Szépművészeti Múzeumnak sem feladata a festők és szobrászok képzése.) A Közlekedési Múzeumban azonban kifejezetten didaktikai céllal is gyűjtöttek, például roncs autót azért, hogy metszetelve a motort tanulmányozni lehessen. A működés közben látható szerkezetek is ezt a célt szolgálják. A nyolcvanas-kilencvenes években a kiállítások egy részében a közlekedéstörténet és köztörténet egy konkrét témán keresztül egyaránt megjelent. 1989 előtt a gyűjtést az előre meghatározott, tudatos koncepció mellett erősen befolyásolták a rendelésre készített kiállítások, amelyeket a legkülönbözőbb évfordulókra kellett elkészíteni. Ezekhez illeszkedett a gyűjtés, ugyanakkor ez nem feltétlenül negatív jelenség, hiszen sok értékes anyag is bekerült ilyenkor a gyűjteménybe. Talán az eddigiekből is kiderült, hogy a Közlekedési Múzeum gyűjtési módszerei némileg különböznek az. ún. klasszikus gyűjtőkörű múzeumokétól. További sajátosságként említhető, hogy a kétdimenziós, vagy papíralapú tárgyaknak fokozottabb jelentősége van. A járművek, legyen az a legegyszerűbb kocsi is, megvalósításuk előtt már a rajzasztalon is léteztek. A vázlatos rajzok, mérnöki tervek, jellegrajzok nemcsak a restauráláshoz és helyreállításhoz nélkülözhetetlenek, hanem sok esetben az egyetlen forrását jelentik egy-egy járműnek, állomásépületnek, kocsiszínnek stb. Ugyanakkor ezek a rajzok rendkívül változatosak, színesek, közülük sok nyugodtan nevezhető művészinek. 2 0 Kiemelkedő, és szerencsére az utóbbi évtizedekben egyre inkább használt forrás a fénykép. Több szakcikk i s foglakozott a 1 8Nem egyszer kapott telefont a múzeum azzal, hogy „éppen takarítunk, rendet rakunk és találtunk....." Sok régi MÁV igazolvány, az UTASELLÁTÓ étkészlete stb. így került a múzeumba. "Molnár Erzsébet: A Közlekedési Múzeum története 1945-ig, Közlekedési Múzeum Évkönyve IX. Budapest, 1994. 40-42. 2 0 A „ Közlekedés a művészetben -művészet a közlekedésben" c. kiállítás 1989-ben éppen e dokumentumok igényességére, szépségére is felhívta a figyelmet. 247
