Csáki Krisztina (szerk.): A Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum Évkönyve 1. 2009-2011 (Budapest, MMKM, 2012)

Szabó Lőrinc: Tücsökzene (részlet)

Szabó Lőrinc: Tücsökzene (részlet) 22. A vasút felé A vasút felé a nagyhídon át mentünk. Vasból volt. Az igazi csodák mind vasból voltak. Vaskorlát futott az oldalán, ahhoz támaszkodott szívdobogva az ámuló gyerek. A vas tette, hogy messze lehetett látni, előre-hátra. S lent, a mély pályán, ahol fekete és fehér gőzöket fújtak vas-szörnyetegek (félig ördögök, félig istenek), vas-sínek száguldtak a végtelen felé, s ameddig csak látott a szem, vasak lihegtek, csikorogtak és többet bírtak, dolgoztak, mint az egész város: vasak rohantak vasakon, vasak és tüzek, vasak és korom, vasak, halottak és félelmesek, s még félelmesebb, élő emberek. 23. A nagyhídon Néha megálltam a hid közepén. Lent vágányok, tolatás. Feketén dübörgött messziről a gyorsvonat, affölé álltam. Hősi pillanat volt ez, csábított a képzelt veszély! Kis agyamat feszítette a vér. Es a gép jött. Ismertem savanyú, fojtó füstjét: de valami iszonyú parancs lökött, hogy ott maradjak és ne győzzön rajtam undor, reszketés: éreztem: korlát, vashíd megremeg, villámló kráter fölött lebegek, füst, korom burkol, vízgőz, kattogás, ég-föld egyetlen omlás, csattogás de kibírtam!... Hálisten, semmi baj, tovaszáguldott a vonat, a zaj, s én, bár szívem rémülten dobogott, büszkén megvártam még egy vonatot.