Csáki Krisztina (szerk.): A Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum Évkönyve 1. 2009-2011 (Budapest, MMKM, 2012)
Alvári Csaba: Románc telefonon
A telefon feltalálásáig az emberek többnyire úgy beszéltek egymással, hogy látták beszélgetőtársukat. Ebben a helyzetben két lehetőség adódott, a beszélgetőtárs vagy ismerős, vagy nem. A beszélgetés ennek alapján indult meg. Telefonálás esetén a beszélőknek azonosítaniuk kell önmagukat, vagy legalábbis mondaniuk kell valamit, a jó ismerősök ugyanis a beszédhang alapján is felismerik egymást. Miután ez megtörtént, a beszélgetés többé-kevésbé a megszokott módon folyik tovább. Pálffy nem említi regényében sehol az azóta elég gyakori halló beszélgetésindító kifejezést. Ez jelentheti azt is, hogy ekkoriban még nem terjedt el a használata, vagy az író nem akart anakronizmust elkövetni, bár nem mindig ragaszkodott a tényszerű leírásokhoz. Az első telefonok hangereje igen gyenge volt, így a telefonos hang lényegesen különbözhetett a beszédhangtól, bár Pálffy regényében arról ír, milyen pontosan ad vissza minden suttogást, halk hangot a készülék. A regényben így indul a szerelmesek társalgása: „A kis leány nevetett és ajkait a lemezes karika felé tartva (a telefon mikrofonjáról van szó - ez az én megjegyzésem), igen halk hangon monda: - Én vagyok! Lenke. Semmi hallható válasz nem érkezett: de a grófné látta, hogy a kis leány szeme fényleni kezd, arcza lángba borul, keble emelkedik s mintegy megsemmisülve a csodálkozás alatt, kiejti kezéből a gép zsinórzatát." A válasz természetesen megérkezett, ezt láthatjuk a lány állapotán, csak a grófné nem hallotta. 1877-ben azonban valószínűleg másképp történt volna a beszélgetés. Az igen halk hangot a mérnök nem hallotta volna meg, ezért előbb-utóbb bele kiabált volna a készülékbe, hogy meg tudja, van-e a vonal másik végén valaki. A társalgás folytatásához a lánynak is meg kellett volna emelnie a hangját, és a lírai beszélgetés kiabáláshoz közeli hangon folyt volna tovább. Ez már önmagában is elég mulatságossá teszi a jelenetet. Ehhez képzeljük el azt is, hogy a szereplők két kezükkel tartják a fülükön a hallgatót. Ha valaki látta volna valamelyik telefonálót, esetleg arra gondol, hogy valami szörnyű veszekedés folyik. Pálffy ad egy rövid leírást a telefonról, ebből lehet tudni, hogy sztereóhallgatója volt. Ilyet egyébként 1876-77 körül nem használtak, de az 1880-as évek elején már voltak ilyen készülékek. (Ezek aztán elég hosszú időre eltűntek, és csak napjainkban , a mobil készülékek fejhallgatójaként jelentek meg ismét.) Az 1880-as évek elejére a telefon sokat fejlődik, javul a hangereje, ekkor már alkalmas lehetett a suttogás visszaadására is. Az első telefonálások azonban különös hatással lehettek az emberekre. Jól érzékelteti ezt Lenke kisasszony: „-Oh, barátom, ez rettenetes találmány. Mintha a más világról, tán épen a sír sötétéből hallottam volna a hangot, mely oly ismerős előttem. Igazán ön beszélt? " Az emberek eddig hozzá voltak szokva, hogy látják beszélgetőtársuk arckifejezéseit, mozdulatait, testtartását, ami nagyon sokat segített egymás megértésében. Telefonáláskor ezek hiánya zavarhatta a beszélgetőket. Mindent a beszéd ritmusával, hangszínével, dallamával, hangerejével kellett kifejezni. Ezeket a lehetőségeket az 1880-as években kezdték a korábbiaknál talán tudatosabban használni az emberek, mivel a telefonáláskor nem volt más kommunikációs eszközük. Az emberek már évezredek óta nagyon jól tudták, milyen fontosak az említett tényezők a társalgásban, a tudománynak azonban még több, mint 50 évre volt szüksége ahhoz, hogy ennek jelentőségét felismerje. A pszichológia a XX. század közepén kezdett alaposabban foglalkozni ezzel a kérdéssel. A beszéd- és nyelvtanulással foglalkozó szakemberek pedig csak az utóbbi 3 évtizedben ismerték fel azt, hogy bár a hallás és hangadás képessége nagyon fontos a beszédés nyelvtanulásban, de nagyon fontos szerepe van a látásnak is. A beszélő arcának, ajakmozgásainak, testtartásának látása nélkül lényegében nem lehet elsajátítani az érthető, tagolt, értelmes beszédet. Lenke kisasszony felveti a videotelefonálás lehetőségét is - látni szeretné beszélgetőtársát. Pálffy Albert bizonyára maga sem gondolt arra a regény írásakor, hogy egyszer ez is megtörténhet. 35
