Technikatörténeti szemle 27. (2005-06)

Látogatók és műszaki múzeumok - Jeszenszky Sándor: Látogatói kísérletek műszaki múzeumokban – Esettanulmány egy száz évvel ezelőtti múzeumi röntgen-kísérlet rekonstruálásáról

történt. Az ionizáló hatást azonban rövidesen, közleményének 1896. márciusi folytatásában már leírta. Ezután az ionizációs mérés alkalmazása már kézenfekvő volt. 1898-ban a rádium felfedezésében MARIÉ CURIE munkájának legfontosabb eszköze az az ionizáció mérő műszer volt, amelyet férje, PIERRE CURIE és annak testvére, JACQUES CURIE fejlesztett ki. Később a magyar SZILÁRD BÉLA készítette a Curie laboratórium ionizációs mérőműszereit, majd 1913-ban megalkotta az első ionizációs orvosi röntgen-dozimétert, az iontoquantimétert (11). Érthető, hogy RÖNTGEN 1906-ban a kísérletben a méréshez az ionizáló hatást használta fel. Első közleményének 3. oldalán (5. pont) négy különböző fém áteresztőképességének arányát sorolta fel: platina: ólom : cink: alumínium = 1 :3:6:200. Ezt a vizsgálati, illetve rendező elvet követte a kísérletben a különféle anyagok áteresztőképességének összehasonlításával. A kísérlet eszközeinek kiforrottsága arra enged következtetni, hogy már kutatásainál is alkalmazta ezt a módszert, bár 1896 után már nem írt többé röntgensugárzással kapcsolatos kutatásokról. A RÖNTGEN által tervezett kísérlet jellegzetesen „nyomógombos" eszköz volt, három kezelő elemmel. Ebből egy valóban villamos nyomógomb volt (a mérőkondenzátor feltöltésére), egy másik gomb mechanikus szerkezetet működtetett (a szűrőváltó tárcsát), a harmadik nem volt a szó szoros értelmében gomb, hanem a megszakító működtető zsinórja. A készülékek üvegszekrényben, a kezelő elemek a szekrényen kívül voltak. A látogatók a kifüggesztett leírás alapján segítség nélkül, maguk végezhették el a kísérletet. A berendezés a következő fő egységekből állt: - A szikrainduktor és megszakító. Eredetileg a RÖNTGEN által a felfedezéskor felhasznált, 30 cm szikrahosszú, eredeti Ruhmkorff gyártmányú induktort alkalmazták, majd egy 1908-ban gyártott, ugyancsak 30 cm szikrahosszú, Reiniger, Gebbert, Schall induktorral váltották fel. Utóbbi alkalmasabb, mert nagyobb keresztmetszetű vasmagja, illetve ebből adódó nagyobb primer áramköri induktivitása következtében nagyobb energia tárolására, erősebb impulzus szolgáltatására képes. Táplálása a Múzeum (akkori) 110 V egyenfeszültségű világítási hálózatáról történt. Az áramkör zárása után az állandósult áramot a tekercs és az azzal sorba kapcsolt korlátozó ellenállás szabta meg. Sajnos az ellenállás már nincs meg, így csak becsülni lehet az áramot. Értékére abból az interjúból lehet következtetni, amelyet RÖNTGEN adott H. J. w. DAM újságírónak, a McClure's Magaziné riporterének 1896 áprilisában. A leírás szerint az induktort 20 A-rel működtették. Ez az érték az ampermérő által mutatott egyenáramú középérték volt. Az impulzusok energiáját meghatározó maximális pillanatnyi áram ennek kb. a kétszerese, 40 A lehetett. Röntgen feltehetően úgy választotta meg az előtét ellenállás értékét, hogy az áram ezt a csúcsértéket érje el. Ekkora áramot mind az induktor primer tekercse, mind a világítási hálózat vezetékei néhány tized másodpercig károsodás nélkül elviselhettek. 40 A egyenáram, különösen akkor, ha az áramkörben nagy induktivitás is van, egyszerű szilárd fémérintkezőkkel nem szakítható meg, ezért RÖNTGEN (a korszak röntgentechnikai gyakorlatának megfelelően) higanyérintkezőt alkalmazott. A megszakítót egy zsinór meghúzásával működtették. A zsinór egy rugó ellenében a