Technikatörténeti szemle 27. (2005-06)

Tanulmányok - Laufer Gábor: A computerek és én

venne egyszerre két képet, amit később úgy tudnánk nézni, hogy a bal lencse által felvett kép kizárólag a bal szemünkbejutna, a jobb lencse által felvett kép pedig kizárólag a jobb szembe. Bizony ám, ezt az agyunk úgy értelmezné, mintha az igazi életben látná a picurkát különböző két képet és azt három dimenzióban érzékelné, mint az igazi életben. Az érdekes az egészben az, hogy ilyen fényképezőgépet már a 19. században is csináltak.

38 Csakhogy nehézkes volt megoldani azt, hogy a bal szemünk csak a bal képet lássa, a jobb szemünk meg csak a jobb képet. A mindenféle nézőkék használata miatt a 3d nem volt képes népszerűvé válni. Ahogy telt az idő, változott a technológia, kitaláltak egyre jobb metódusokat, hogy miképpen lehet a két különböző képet a két szembe juttatni, ahogy arra szükség van háromdimenziós látáshoz. De sajnos még ezek a metódusok sem voltak elég jók, a piros-kék szemüveg, rossz minőségű polarizált szemüveg mind rontott a kép minőségén, így az 50-es években mozikban kipróbált 3d filmek bizony csúfosan megbuktak. Úgyhogy mire megérkezett a computer világ, a 3d koncepció egy évszázados szereplés után lejáratódott. A "3d" és "virtual reality" szavak jók voltak rágógumik meg játékok eladására, de arra nem, hogy tényleg behozzák a most már nagyon is lehetséges 3d metódusokat. Az első nagy áttörés az amerikai IMAX

39 mozikban történt, ahol háromemeletes magasságú képernyőkre, tökéletes technológiával tökéletes háromdimenziós filmeket varázsoltak. Igen, fel kellett venni egy „közönséges" szemüveget, de azon kívül semmi más nem kellett. De sajnos az IMAX ugyan népszerű, de csak 30-40 perces speciális témájú filmeket vetítenek, és nincs belőlük sok a világban. Az otthoni computerekre megjelent az úgynevezett LCD stereoglass, de az is rosszul időzítve. A 90-es évek elején a computerek még túl lassúak voltak ahhoz, hogy másodpercenként 60-szor jobb-bal képet váltsanak, így a kép vibrált, fejfájást okozott, aki kipróbálta, az is abbahagyta (kivéve az olyan mániákusukat, mint én). Most (2006) a computerek bőven elég gyorsak ehhez, és tökéletes háromdimenziós képet lehetséges nézni. Ami azt jelenti, hogy a képernyőn lévő váza is ugyanúgy látszik, mintha az a képernyő mellett lenne az asztalon. És az autóverseny játékban ugyanúgy előre is nézünk, mint az igazi életben (az út a képernyő mögöttig, néha egészen a computer mögötti falig is „elmegy"). De még így sem olyan, mint az igazi életben, hiszen a képernyő limitálja magát a teret, amiben látunk. Tehát tudjuk, hogy az autóversenyben az út, meg minden körülötte, a képernyőn belül van. És itt jön az igazi jövő, a virtual reality. Már készítettek ilyet, csak borzasztó drága. A fejünkre kell tenni egy készüléket, amin belül van két külön képernyő, és egy optikai rendszer, ami képes arra, hogy a szemünk előtt fél centire lévő kis képernyőket külön-külön lássuk élesen. Ha a kis képernyők elég szélesek és magasak, a szemünkbe vetített háromdimenziós világ nincs limitálva, mint a computer képernyőjén. Az tényleg teljesen olyan, mintha „ott lennénk'. Tessék elképzelni, hogy van egy játék, amin egy versenyautót vezetünk a monzai versenypályán. Vagy sétálunk Párizs utcáin. Az egésznek a fonákja az, hogy semmit nem kell feltalálni mindehhez, minden megvan. Csak még drága, és mint említettem, a koncepció többször le lett járatva,