Technikatörténeti szemle 27. (2005-06)

Tanulmányok - Laufer Gábor: A computerek és én

9. Nagy lehetőség annak, aki ezen a ponton le volt maradva az összesített eredményben. Kis, primitív rajzokból néhány tárgy megjelent a képernyőn, eltűnt, aztán megint megjelent. Vagy ugyanaz volt a kép, vagy egy kis részletben különbözött. Ezt kellett eltalálni (ugyanaz, nem ugyanaz). Minden fordulóban több és több részlet volt a képben. Sok pontot lehetett szerezni, de hibázni egyszer sem lehetett. Akkor a játékos azonnal kiesett és pontjai meg lettek felezve (ebben a fordulóban). Három passz után is kiesett, de megtartotta az összes addig szerzett pontot. 10. Ki tudja miért, szeretem Mondrian festményeit.

26 Ezt akartam megörökíteni a záró-számmal. A computer „alkotott" a helyszínen (mindig mást) egy Mondrian festményhez hasonló absztrakt „festményt". Azt 16 kockára vágta, összekeverte, és a játékosnak azt kellett megint összerakni. Mint mindegyik a tízből, ez is időtől, helyességtől függően pontozott. Ezután „eredményhirdetés", még egy kis olimpiai dobogót is csináltam a játékba. A legjobb tíz eredményt hosszútávon is nyilvántartotta a program. Miután a MUSE teljes lelkesedéssel azonnal elfogadta a programomat kiadásra, eszembe sem jutott a kálvária, amit ezután meg kellett járnom. Én akkor Washington D.C-ben éltem, a MUSE-tól nem messze, alig egy órás autóútra, Baltimoreban volt a székháza. Az első bemutató után, ki tudja hányszor kellett átrohannom Baltimoreba, hihetetlen kis részletek miatt. Például olyanokon kellett vitatkozni, hogy a játék legelején legyen-e röviden elmagyarázva, hogy mi az, hogy tízpróba (decathlon) vagy sem. Én ragaszkodtam, hogy igen, mert az emberek zömének az USA-ban fogalma sincs arról, hogy mi az, hogy olimpiai tízpróba. A MUSE „banda" mondta, hogy teljesen hülyének nézem az amerikaiakat, mindenki tudja mi az, hogy tízpróba. Ezen ment a vita több héten keresztül. Aztán végül én jöttem elő a „megoldással". Mondtam: „szóval szerintetek mindenki tudja, mi az, hogy tízpróba?". Ők: „persze, mindenki tudja". Én: „na jó, akkor menjünk le az utcára, szólítsunk meg mondjuk 20 embert és kérdezzük meg, hogy mi az, hogy tízpróba"{angoM persze). Hangosan nevettek. „Na és, hogy fogjuk ebből eldönteni?" Mondom: „Egyszerű. Ha a 20-ból csak 5 tudja, igazatok van, nem kell betenni a magyarázatot." Azonnal beleegyeztek. Lementünk az utcára, én engedtem, hogy ők válasszák ki a 20 embert. Egy tudta, de az is csak annyira, hogy „valamilyen olimpiai sportág". A magyarázat be volt téve... (:-). A rossz angolsággal megírt instrukciókat amúgy hagytam, hogy kijavítsák, arra tényleg szükség volt. Sokat vitatkoztunk a 4. játékon, abból nem engedtek. A dobozt viszont nagyon ügyesen megtervezték, jó rajzzal. Aztán mondták hogy 40 dollárért fogják eladni (39.95 - amerikai stílusban), amiből én 2.50-et fogok kapni példányonként. Én kevésnek találtam, de aztán hozzáértő ismerőseim meggyőztek, hogy az egy nagyszerű százalék a computerprogramok világában, úgyhogy elfogadtam. A szerződést ügyvéd öcsém írta, mint később kiderült csapnivalóan rosszul, aminek az lett a következménye, hogy semmi jogunk nem volt ellenőrizni az eladott példányszámokat, hogy kiknek és hogy adtak el.