Technikatörténeti szemle 27. (2005-06)

Tanulmányok - Laufer Gábor: A computerek és én

gondolkozik, és mutatja hogy ő mit lép. Mit csinál a computer?? Gondolkozik?! Igen, gondolkozik! - magyarázta az eladó. Akkor láttam életem első sakk-computerét. A Fidelity Electronics által gyártott Chess Challenger 1-es volt. Szerencsére akkor is a szegénység mentett meg egy technológiai csodától, ami viszont még éppenhogy csak tudta a lépéseket, azokat sem nagyon jól. Ugyan a computerekhez még akkor sem értettem olyan sokat, a sakkot nagyonis jól ismertem. Akárkik is csinálták ezt, lehet, hogy a computert jobban ismerték, mint én, de a sakkvilágot biztosan nem. Mert a betűk voltak a függőleges sorokon, a számok a vízszintes sorokon, pont fordítva, mint a sakkvilágban az tipikus volt (ennek ma nagy gyűjtőértéke van emiatt). Próbaképpen léptem F2-F3-at, a computer E7-E5-öt, én G2-G4-et, tehát a sötét vezér a H4-en azonnal mattot tudott volna adni. Nem vette észre. Úgyhogy 300 dollárért, elhatároztam, hogy várok. Ennek ellenére az, hogy a "computer gondolkozik"egy életre "emocionális kapcsolatot'teremtett közöttem és a sakk computerek között. Megint költöztünk. 1978, Washington D.C. közelébe. A kórházban összehaverkodtam egy szíriai sráccal, aki szintén szeretett sakkozni, szintén érdekelte a technológia. 1979 tavaszán egyszer felhívott telefonon, és mondta, hogy VETT EGY COMPUTERT. Azonnal kocsiba ugrottam, átmentem hozzá, és ott volt... nem más, mint egy „eredeti"Apple II (nem a+, nem az E, nem GS, csak Apple-ll). Aznap nem volt sok idő, mindenesetre az, hogy „magánkézben"'láttam egy „igazi computert", szintén teljes csodálattal töltött el. Néhány nappal később áthozta hozzánk a computert, mindenféle drótokkal, hozzákapcsolta a TV-hez, egy nagy táskából valami nyolc könyvet kiszedett, letette az asztalra, és elkezdett magyarázni. Amiből én semmit nem értettem, de magának a computernek a „jelenléte"az otthonomban teljes figyelemmel és bűvölettel töltött el. És ekkor a srác elkezdte kinyitogatni a könyveket, és ott, a szemem előtt elkezdett „programozni". Hosszú számsorok, kódok, teljes rejtély. Váltogatta a könyveket, javítgatta a kódokat, közben magyarázott. Körülbelül két órán keresztül írta, amit írt. És utána nagy büszkén: „na, akkor most figyelj" - mondta, és megnyomta a Return (később Enter) gombot. A képernyő elfeketedett, és egy rövid, vízszintes fehér vonal jelent meg a képernyőn. „Na és?"- kérdeztem. „Mi az, hogy na és? Ezt csinálja"- mondta felháborodottan. „Mit csinál? Én semmi mást nem látok, mint egy fehér vonalat egy fekete képernyőn." Őszinte bosszankodással az arcán magyarázta meg, hogy „te ezt nem érted, a programozás egy nagyon komplikált dolog, nekem minden egyes pontját annak a fehér vonalnak külön be kellett programoznom a computerbe". Nekem valami nem stimmelt. A korszak csodája kétórás munkát igényelne egy vízszintes fehér vonalért, amit egy ceruzával pontosan egy másodperc alatt meg lehet csinálni? Nem létezik! A teljes szakértelem hiányában, akkor és ott kijelentettem, hogy „ha nekem lesz egyszer egy computerem, az sokkal többet fog ennyi munkával csinálni". A srác bosszankodva kérdezte, hogy „mégis mit". Azt nem tudom, de ennél többet. A képernyő, a vízszintes vonal, ennek ellenére elindított bennem „valamit". Azt, hogy akkortól aktívan „szerettem volna egy computert".