Technikatörténeti szemle 27. (2005-06)

Tanulmányok - Vámos Éva Katalin: Természettudósok három generációja Magyarországon, 1849–1918

követelménynek tartja, hogy magas színvonalú, önálló kutatást folytasson, amint ezt több írásának idézésével is alátámasztottuk. Hadd álljon itt még néhány, hasonló értelmű idézet rektori székfoglaló beszédéből a Budapesti Tudományegyetemen (1891. szept. 15.): „Tudományos az iskola, tudományos a tanítás ott, de csakis ott, ahol tudósok tanítanak. ... tudósnak nem a sokat tudót, hanem a tudomány kutatóját nevezem."... „A gondolkodásban önállóságot csak az olyan tanáradhat, aki maga önállóan gondolkodik."... „ az egyetem tudományos tanításának színvonalát egyedül tanárainak egyénisége szabja meg"... „a szervezetére, szabályaira vonatkozó kérdések csak másodrendű értékűek."... „nem is mindig csak rendszeresített tanszékekhez keressük a tudóst, hanem inkább az érdemes, a tudós kedvéért állítsuk fel a tanszéket.'

48 Mindezeket a téziseit hatalmas és világszerte elismert tudományos életműve is igazolja. Bár tevékenységébe számos közéleti funkció is belefért, nyíltan hirdetett credo-ja a tudomány, a tudományos kutatás elsődlegességéről mindenképpen a tudósok III. generációjához tartozóvá teszi. WARTHA VINCE egy új tudományágat honosított meg, a kémiai technológiát. Kutatásaiban egy ma is korszerűnek tekinthető elvet valósított meg: az elmélet és a gyakorlat összekapcsolását. Kutatási eredményeinek leghíresebbje, az eozinmáz kidolgozása egy gyár felvirágoztatásához vezetett. Közleményeinek korában szinte példátlanul nagy száma is mutatja, hogy a tudományos kutatás elkötelezettjével állunk szemben. Közéleti ténykedése is zömmel a tudomány szolgálatában állt. Nem vitás tehát, hogy a tudósok III. generációjához tartozott. Végül JEDLIK és WINKLER a tudományos közéletből lehetőleg minél kevesebb részt kívántak vállalni, hogy lehetőleg teljes idejüket és tehetségüket szakmájuknak szentelhessék, JEDLIK azonkívül, hogy elkötelezett tanár, az igazi, örökké nyughatatlan feltaláló prototípusa, akit nem érdekel a találmányokból származó esetleges anyagi haszon, de talán még a dicsőség sem, mert hiszen a szabadalmaztatás nyűgeivel sem óhajtott törődni, WINKLER pedig - mint idéztük - inkább vállalta, hogy bolondnak vagy különcnek tekintsék, csak a kutatásra szánt idejéből el ne csípjenek. Összefoglalva, arra a következtetésre juthatunk, hogy a Kiegyezés utáni két tudósgeneráció kutatási stílusában fellelhető különbségek kimutatása jól megalapozott és helytálló. A 21. századból visszanézve a tudományos közéletre az abszolutizmus alatt, azt találjuk, hogy a Magyarországon akkor tevékenykedő külföldi tudósok tudományos munkája alaposabb elemzést érdemelne. Az a kétségbeesés és harag, amelyet a magyarság joggal érzett a Habsburg önkény és meg nem bocsátó magatartás miatt, amelynek következménye lett - többek között - kiváló magyar tudósok elbocsátása az egyetemekről, nem gátolhat meg bennünket abban, hogy a külföldi tudósok teljesítményét igazságosan értékeljük. Egy ilyen elemzést a tudományos stílus első generációs adalékaként is tekinthetünk a 19. század tudománytörténetéhez.