Technikatörténeti szemle 23. (1997-98)

Könyvismertetés - Móra László: Vekerdi László: „A Tudománynak háza vagyon”. Reáliák a Régi Akadémia terveiben és működésében

munkája kudarcba fulladt. Ennek részleteiről tudósít Vekerdi, ugyanakkor nem említi, hogy a vegytani műhelyre is készült javaslat a laboratóriumi felszerelés részletekbe menő költségvetésével. Ezt Wartha Vince műegyetemi kémiaprofesszor készítette külföldi, pl. a Bunsen és Kirchhof laboratóriumában szerzett tapasztalatai alapján. (Régi Akadémiai Levéltár 432/1867. és 1307/1875. sz. Sajnos Vekerdi nem ismeri Wartha életművét, ezért arról sem szól, hogy az eozinmáz találmánya leírását Wartha 1892-ben az Akadémia irattárába helyezte zárt borítékban, elsőbbségi jogának megóvása céljából.) A könyv következő fejezetei már sikerültebbek. Ezekben a dualizmus alatti akadémiai kutatások irányait mutatja be. Köztük találhatóak az iskolaalapító akadémikusok; Szabó József a geológia, Than Károly a kémia, Margó Tivadar a fiziológia, Entz Géza a növénytan, Jendrassik Jenő az orvos-élettan és a többi tudományszak kiválósága. Az őket követő „második generáció" nagyjai: Eötvös Loránd, Zemplén Győző, Kőnig Gyula, Szily Kálmán stb. mellett azonban több kevésbé jelentős tudós (pl. Fröhllch Izidor) is buzgó méltatásban részesült. A befejező fejezet vázlatosan foglalkozik az Akadémia szerepével a két világháború között. Ismerteti a jeles kutatók körül kialakult műhelyeket, közöttük a műegyetemi Pogány Béla és Schmid Rezső molekula-spektroszkópiai iskoláját, valamint Zemplén Géza szerves kémiai intézetét, Zechmeister László pécsi, Szent-Györgyi Albert szegedi műhelyét. Jelentőségüknek megfelelően értékeli és méltatja kiváló matematikusaink; Fejér Lipót, Riesz Frigyes, Haar Alfréd és mások eredményeit. A kor tudós műhelyeinek bemutatásánál azonban ismét találkozunk aránytalanságokkal; így például nagyra értékeli a soproni Fehér Dániel főiskolai tanár talajbiológiai iskoláját, ugyanakkor egyetlen szóval sem említi 'Sigmond Elek nemzetközi hírű talajtani műhelyét, az MTA-pályadíjas A hazai szikesek és megjavítási módjaik (1923) c. monográfiáját, melyet Amerikában is kiadtak és egyéb munkáját. De Vekerdi sajnos nem foglalkozik Varga József akadémikussal sem, kinek nevéhez fűződik a nagynyomású hidrogénezés meghonosítása a 20-as években, a kénhidrogén-effektus felfedezése (1928), a magyar műbenzingyártás (1935), később a hidrokrakkolás róla elnevezett eljárásának kidolgozása. Fenti jobbító szándékkal tett megjegyzéseink azonban nem érintik a könyv vitathatatlan érdemeit. Különösen hasznosnak tartjuk a több száz tételből álló jegyzetanyagát, a bennük felsorolt ún. rejtett bibliográfiák információgazdagságával kevés hazai mű versenyezhet. Az értékes, szép könyvért köszönet jár a kiváló szerző mellett a kiadásban közreműködő munkatársaknak is. Móra László