Technikatörténeti szemle 21. (1994-95)

TANULMÁNYOK - Terplán Zénó (fordította és bevezetőt írta): Ki vezette a gyárat Ganz Ábrahám (1814–1867) halála után? [Eichleiter Antal (1831–1902) önéletírása]

életemért, és ki Is fejtettem egyszer, hogy legközelebb von Cramer úrnak elmondom, ha a jövőben is várható hasonló feladat, az nekem sehogy sem felelne meg, és inkább más állás után nézek, minthogy hosszabb időn át távol legyek feleségemtől és gyermekemtől. Ezek után rukkolt elő Ganz úr azzal a javaslattal, hogy vállalatának felügyelőjeként szeretne alkalmazni, ha ezt von Cramer-Klett úrnál el tudom Intézni, nehogy úgy nézzen ki, hogy ő elcsábított. Rövidesen Bécsben találkoztam von Cramer úrral. A nehézkes Tisza-vasút pert kedvezően elintéztem, amelyért külön honoráriumot is kaptam. Ugyanakkor kifejtette, hogy most néhány hónapra hazamehetek, utána azonban megint Ausztriába kell jönnöm, hogy az Erzsébet királyné nyugati vasút ügyében áttörést érjek el. Ekkor jött el a pillanat, amikor rosszmájúság nélkül megmagyaráztam, hogy ezentúl hosszabb Időn át nem akarok Nürnbergtől távol lenni. Cramer úr erre ezt monda: „Az ő vállalatánál az a szokás, hogy az alkalmazottakat oda helyezik, ahol az a vállalat szempontjából a leghasznosabb." Erre azt válaszoltam, hogy kereskedelmi utazókónt nem kívánok tovább dolgozni. Másnap reggel megírtam Ganz Ábrahám úrnak, hogy negyedév múlva „övé" lehetek. Postafordultával kaptam kézhez a szerződés feltételeit. Nürnbergbe visszatérve kedves feleségem — akinek megírtam az újságot — kijelentette, hogy örömmel költözik Budapestre. Néhány nappal elutazásunk előtt még egy közjáték történt, amely nagyon megijesztett bennünket. Alig ötnegyed éves leánykánk, aki egyéves korára már járni tudott, mint egy menyétke, egy nyitvamaradt csapóajtón a kikövezett padlójú pincébe esett. Még ma se tudjuk, hogy úszta meg? Néhány órai eszméletlenség után megint eleven és friss volt, kis feji zúzódáson kívül semmi sem látszott rajta, és ma, csaknem 43 óv elteltével senki se hinné, hogy legidősebb lányunk fejre esett. Szinte könnyes búcsút véve kollégáimtól a Vörös Kakas-ban, másnap (1858 augusztusában) elindultunk Budapestre. Hangulatom erősen másnapos volt, ós hazudnék, hogy Nürnberget könnyű szívvel hagytuk ott. Közben a megboldogult Ganz úr sógornője számunkra Budán a Vízivárosban egy eléggé szerény lakást bérelt, viszont a szép Duna közelében lehettünk a tűzfalra néző kilátásunk ellenpontjakónt. Nemkevésbé volt szerett feleségem megelégedve a szomorú fészekkel, de értett ahhoz, hogy kényelmesen berendezze. Számomra mégsem volt kényelmes, mert bár felületes elképzelésem volt csak egy gyári felügyelő feladatairól, elhelyezésünk mégis primitívnek tűnt. Azonkívül — az olcsó budai árak ellenére — a fizetésem (1800 korona vagy forint?) sem látszott olyannak, hogy bizalommal tekintsek a jövőbe. Nem sokáig maradtunk ebben a bánatos lakásban, másfél év múlva új helyre költöztünk, amely a Dunára nézett és szemben Pest látszott. Ebben a házban együtt laktunk az építőmester Reischle úrral jó barátságban és több éven át jó és rossz napokat megélve. Itt született két fiúnk. Az első gyenge gyermekünk Hermann nevet kapta, de egy év múlva meghalt. Második fiúnk, a feledhetetlen