Technikatörténeti szemle 21. (1994-95)

TANULMÁNYOK - Terplán Zénó (fordította és bevezetőt írta): Ki vezette a gyárat Ganz Ábrahám (1814–1867) halála után? [Eichleiter Antal (1831–1902) önéletírása]

Három évig tartott jegyességünk, majd hű kitartás és reményteljes várakozás után engedte meg Ludwlg Werder azt, hogy közeli házasságra gondolhassak. 1856. június 9-én lehettem boldog férje Doris Wundsch kisasszonynak, aki 45 évi szerencsés házasság után házamnak ékessége és napjaimnak boldogsága. Házasságunk Hl. esküvőnk az erfurti prédikátoroknál volt, és ugyanaz a lelkész — aki menyasszonyomat konfirmálta — esketett bennünket. Mielőtt visszemlékezéseimben Erfurttól elbúcsúznék, még egy élményemről szeretnék beszámolni, amely következményeivel könnyen jövőmet szomorúan befolyásolhatta volna. Ha meggondolom, hogy a politechnikumból utam azonnal abba az Erfurtba vezetett, amely az akkori első osztályú porosz erődnek számított, és szívem tele volt a 48-as és 49-es évek lelkesedésével, nyilván érthető, hogy gyakori találkozásaimkor katonatisztekkel (Erfurtban katonatisztképző iskola is működött) politikai véleményem homlokegyenest ellenkezett a mars flókákéval, és sokukkal szemben mereven kitartottam az enyém mellett. így egy alkalommal e fiatal urak nagyképű és elutasító tárgyalása annyira felizgatott, hogy eléggé elítélhető kijelentésre ragadtattam magam, amely általános vélemény szerint a fejedelem megsértését jelentette. A kardokat kirántották hüvelyeikből és csak a közbelépő idősebb barátnak, báró von Seebach-nak köszönhető, hogy könnyelmű szavamra nem kaptam néhány szúrást (vágást) a testemre. Az ügyből feljelentés, tárgyalás lett, és ha az akkori idősebb városparancsnok, von Voss tábornok nem sajnálta volna meg a vehemensvérű kis bajort, bizony 3 évet tölthettem volna a magdeburgl citadellában (fellegvárban). Az a körülmény, hogy nem sokkal Erfurtba érkezésem után eljegyeztem magam, azzal járt, hogy már kevesebbet jártam társaságba, estéimet csaknem mindig a menyasszonyomék lelkószházában töltöttem. Egészen azonban mégsem szabadultam meg az egyesületi élettől, hiszen vezetőségi tagja voltam annak a férfiegyletnek, amelynek „Eintracht" (Egyetértés) volt a neve. Az Erfurttól való nehéz búcsúzást követően még 3/4 évig kellett Nürnbergben arra várnom, míg szerett menyasszonyomat otthonomba hozhattam. Kedves szülővárosomban (Nürnbergben), amely ma nyilván Bajorország legliberálisabb városai közé tartozik, 48 után nem sokkal az ultramontan vezetés uralkodott mind katolikus, mind protestáns oldalról, és így adódott, hogy a házassági engedélyem elé a legnagyobb nehézségeket és bosszantásokat gördítették. Nem felejtették el a fiatal Anton Eichleiternek, hogy fia egy ízig-vérig szabadgondolkodású apának, és nem rendelkezik a kívánt alázattal, amelyet a magas papság megkíván. Röviden, magától báró von Cramer-Klett-től ós a nürnbergi hatóságok részéről támogatott fiatal evangélikus mérnök kérését a magisztrátus és a városi képviselők háromszor elutasították, ugyanakkor gyári egyszerű napszámosok 3- vagy 4-hetes kérelmükre megkapták a házassági engedélyt. Végül Augsburgban a városi kamaránál magas kauciót kellett letennem, mert menyasszonyom „külföldi"-nek számított. Mindez 1856-ban történt. Hogy a fiatalkori kedves emlékeim