Technikatörténeti szemle 19. (1992)

TANULMÁNYOK - Pereházy Károly: A kovácsoltvas-művesség technikája és eredményei a plasztika műfajában

vas munka érdekes látványosságot, a nemzetközi viszonylatban is akkor már megbecsült hazai kovácsoltvas-művességünknek ország-világra szóló hírnevet biztosíthatott volna, és talán Budapest egy szimbólummal gazdagabb lehetne. Tanulmányunkban tárgyalt alkotások kevéssé ismertek, napjainkig nem történt kísérlet jelentőségüknek kellő méltatására, holott a különböző értékű plasztikákban sokféle ízlés, hatás tükröződik vissza, és a fel-feltűnő eredeti gondolat olykor igen sikerült kivitelben ölt testet. A kovácsoltvas-művesség történeti valóságának minél árnyaltabb bemutatása igénye okán e mesterség körében készült plasztikák vizsgálata és értékelése elengedhetetlen. E művesség szintézisének, egységes egészbe-foglalásának elvégzése alapvető követelmény, feltétele e művesség részletekre kiterjedő munkásságának feldolgozásához. írásunk nem tűzte ki céljául a vasműves mesterek alkotta képzőművészeti munkák precíz számbavételét, a felvázolt kép vázlatos, de elegendő ahhoz, hogy emberközeli távlatból vizsgálhassuk a kovácsoltvas-művesség keretében létrehozott plasztikákat, azok technikai kivitelezését, és bemutassuk miként kísérelt meg kinőni e sajátos iparművészeti ág az alkalmazott művészet alárendelt helyzetéből. Félreérthetetlenül megállapítható, hogy örökértékű mesterművek a vasművességnek e műfajában nem keletkeztek. A kovácsolt vas kevésbé alkalmas szobrok formálására. Nehezebben alakítható, fakó fényű, könnyen rozsdásodik, nem veheti fel a versenyt a könnyen önthető, patinázódni képes bronzzal szemben. Kiemelkedő teljesítményt Gottfried Leygebe nyújtott karakteres, portréértékű műveivel, ő az, aki e műfajt magas színvonalon művelte, határozottan siklott a nagyművészet felé, és néhány azoknak a mestereknek a száma, akik őt kisebb-nagyobb sikerrel követni tudták. E megállapítás a vasművesek alkotta trébelt plasztikákra is többé-kevésbé érvényes. A műtárgyak vizsgálatának eredményeként egyértelműen kiviláglik, hogy bármüy elmélyültséggel és ritka szakértelemmel igyekeztek is a mesterek művészien mintázni vagy a kapott modell alapján kivitelezni plasztikáikat, a kor kiemelkedő szobrászainak igazi versenytársául nem szegődhettek, az egyetemes szobrászművészetnek alsóbb fokán álltak. Ám lebecsülésük is helytelen megállapításhoz vezetne, mert e művészi ipar magasfokú technikájáról ezek is félreérthetetlenül tanúskodnak és művelőik — plasztikát teremtő munkásságuk révén — mégiscsak szobrászok is voltak. A művészkedő mestereknek nincs restellkedni valójuk, műveik beépültek a kovácsoltvas-művesség kultúrájába, e művesség sok-sok évszázados történetében meghatározó, annak ez ideig még kellően nem értékelt szerves részévé vált. Irodalom 1. Storno Pál: A soproni Storno-ház. Budapest, 1960. 2. Bárányné Oberschall Magda: Régi magyar vasművesség. Budapest, 1941. A szobrot azóta restaurálták és faalapra rögzítették. 3. Brüning, Adolf-Rohde, Alfréd: Die Schmiedekunst bis zum Ausgang des 18. Jahrhunderts. Leipzig, 1922. Wieland, Krístina von: Vom Zauber altén schmiedeeisens. Freiburg im Bresgau, 1981. 4. Veszprémi György: Schima A Bandi iparművész, Magyarország aranykoszorús mestere. (Győr Városszépítő Füzetek. 4. 1990. Épületek és építési rendszabályok.) 5. Edvi Illés Aladár: A vasművesség a párizsi kiállításon. (Fittler Kamill és Györgyi Kálmán szerk.: A világ iparművészete Párizsban 1900). 6. Gmelin: Kunstgewerbliche StreifzOge auf der Pariser Weltausstellung. (Kunst und Handwerk 1900—1901. p. 114)