Technikatörténeti szemle 19. (1992)

TANULMÁNYOK - Pereházy Károly: A kovácsoltvas-művesség technikája és eredményei a plasztika műfajában

Az újabb munkák közül e művesség tökéletes ismeretéről tanúskodik Rudolf Polák csikóplasztikája, mely festőién feloldott mozdulatábrázolásával, statikai biztonságával, domborulatokra ügyelő alakításával napjaink jeles művei közé sorolható (8). A csikó leegyszerűsített formálásával korunk gondolatvilágát tükrözi, rutinos ügyességű sommázottan realisztikus alakítással jól fejezi ki a modell fizikai sajátosságait. Századunkban a vasplasztika alkotásához a hagyományos faragáson kívül kézenfekvően már az új technikát alkalmazzák. A kalapács és a különféle vágók mellett, sőt gyakran helyettük jelentős szerephez jut a hegesztőpisztoly, amely már nem csupán az összeerősítések szerszáma, hanem olykor a vasműves alakítóeszközének feladatát is kapja, amikor acéllemezből hegesztőpisztollyal kivágott és csak a legfontosabb vonalakat követő szobrokat formálnak. Ettől eltérő technikát mutat — ám a hegesztőpisztoly kapott itt is főszerepet — Farkas Sándornak a mátyásföldi rk. templom két fém kombinációjával készült feszülete. Vörösrézlemezre 20/10 mm-es alumínium szalagokat hegesztve alakította a korpusz formáját követő vonalakat, és a síkban komponált alkotása megelevenedett. Különösen kifejező a töviskoszorúval koronázott fej. A vörösréz és az ezüstösen csillogó, kalapácsütésekkel rusztikussá formált alumínium eüentéte marcona kifejezést kölcsönöz kiérlelt művének. A vasból faragott és az utóbb tárgyalt technikával készült szobrok mellett a lemezből domborított plasztikák is helyet kaptak e művességben, tágítva ezzel e művészi ipar határait. A plasztikának a vas faragásától eltérően egy másik, az épületeken honossá lett látványos műfajáról, a lemezből domborított szobrokról is szólnunk kell, azokról, amelyek önálló elemként kaptak helyet a házakon, főleg a középületeken. Fénykoruk a XIX. század utolsó harmadában és a XX. századelőn volt, de már a reneszánsz korai szakaszában is előfordul pl. Tallinban a városháza tornyának csúcsán áUó, a város fölött éberen őrködő vörösrézből domborított katona a „Vaana Toomas" (Öreg Tamás), vagy az időben ugyan későbbi a schwerini Óvárosházára helyezett ún. .Aranylovas" trébelt szobra (9). A XIX. század utolsó harmadában az épületeket díszítő domborított szobrok iránti igény megnő, a házak kőplasztikáinak helyébe olykor patinázódni képes vörösrézanyagú szobrok kerülnek. A művészi kovácsolást űző mesterek a szobrok domborításában is nagy gyakorlatot szereznek. A lemezből (leggyakrabban réz) formálandó szobrot kispontra mért apró ütésekkel homorú vagy domború kemény faalapon modellálják, miközben a lemez feszüléseit melegítéssel lágyítják. Különös figyelmet és nagy gyakorlatot kíván a fej alakításakor megnyúlt és fölössé váló anyag eltüntetése, amit leggyakrabban a fül mögé húznak. Az orrgyök, a szájzúg és a szemgödrök részleteinek kialakítását többszöri lágyitás közben acéldomborító szerszámokkal végzik, gondosan ügyelve a szakítási határra. Az Európa-szerte divatbajött, épületekre helyezett domborított szobrok közül elsőként említjük a bajai születésű, Pécsett lakatossegédként felszabadult, majd 1873-ban Bécsben letelepedett Alexander Nehrnek (1855—1928) a bécsi városháza tornyán elhelyezett ún. „Rathausmann" plasztikáját. A zászlóvivőt ábrázoló szoboralak 3,40 m magas, 4 mm vastag rézlemezből készült, amit egy ónozott vasvázra szereltek. A csaknem 6 m hosszú zászlórúdon a rézanyagú szélkakas 7 kg súlyú golyóscsapágyon forog. A zászlórúd tetejére viüámhárítóként aranyozott platinacsúcsban végződő hajnalcsillagot helyeztek. A 18 mázsás „Rathaus-