Technikatörténeti szemle 19. (1992)

TANULMÁNYOK - Pereházy Károly: A kovácsoltvas-művesség technikája és eredményei a plasztika műfajában

már napjainkhoz lényegesen közelebbi alkotásra, Sima Sándornak (1894—1968) az 1930-as évekből való, a székesfehérvári Szent István mauzóleum Árpádházi szentekkel valamint Mária szobrával koronázott artisztikus kapujára, és még sec más szobrokkal benépesített nagyszerű alkotására. Rácstól független, művészi rendeltetésű vasból faragott kisplasztikák már a középkorból ismertek. A Magyar Nemzeti Múzeum Középkori osztályának gyűjteményében őrzött 1400 körüli Madonna-szobor egyetlen korai emlékünk a vasművességnek ebből az ágából (2). A fej, a kezek, a lábak alakítása faragással, majd gondos reszeléssel, csiszolással történt, a testet borító, egykor aranyozott lemezből formált ruhát mestere szegecsekkel rögzítette a testhez. A fejet korábban dicsfény koronázta, a poncolóval formált, gondosan elrendezett hajzaton, a fejtetőn, rögzítési helyének ürege árulkodik a hiányzó attribútumról. A szobor feltehetően egy nagyobb méretű kompozíciónak, szoborcsoportnak — talán a Keresztrefeszítés vagy az Angyali üdvözlet jelenetének — alakja lehetett. Kicsiny mérete alapján vélhetően házikápolna oltárfelszereléséhez tartozott. A szoborból hiányzik a gótikus lendület, a fej faragása, az arckifejezése jellemző erőről nem tanúskodik, a ruha sematikus ráncvetése és a kéz modellálása fogyatékos. A szobor formálásán az emóció nélküli merev színpadiasság, a naiv nautralizmus szembeszökő, de a plasztika egyben arról is árulkodik, hogy a szubjektív emberi érzelmek kifejezésére a vas anyaga kevésbé alkalmas. A vas faragásának e kezdeti szakaszában a feladathoz még gyakorlatlan kéz a megfelelő technikai tudás híjával áll és e területen fitogtatott gyakorlata a művészi hatás rovására megy. Kvalitásában messze mögötte marad a kor kő- vagy faszobrászatának, és ez a hendikep végig kíséri e műfajt a művészettörténet egészén, noha a barokk kovácsoltvas-művesség idején jelentékeny vasplasztikák sora gazdagította, formálta sokszínűvé e művességet. A barokk vasplasztikák akkurátusan igényes, már legendává növekedett mestere, minden idők legnagyobb vasfaragója a Nürnbergben, majd Berlinben működött Gottfried Leygebe (1630—1683), aki rácsszerkezettől független, tisztán művészi rendeltetésű önálló szobrok formálásával kísérelte meg versenyre kelni kora szobrászaival, azok plasztikáival és végülis sikerült a szobrászművészet magaslatára felkapaszkodnia (3). Nürnbergben a kardkovács-fegyverkovács művességet tanulta, mestersége körébe tartozó több jeles munkája révén művészi elhivatottsága korán megmutatkozott, igazi hírnévre azonban vasból faragott szobraival tett szert, e technikával alkotta fontos műveit. Az ő példája adott impulzust annak a barokk rokokó vasműves gárdának, amely rácsos kapuit szobrokkal teleaggatta, beleapplikálta azokat kompozíciójába és tette virágzó művészetté e kor mámorítóan gazdag formavüágú kovácsoltvas-művességét. Leygebe korának metszetekről ismert uralkodóit lóra helyezve nagy műgonddal faragta vasból, majd gondosan csiszolva formálta véglegessé, ügyelve ló és lovasának apró részletekre is kiterjedő hasonlatosságára. Szobrainak kvalitása ugyan változó, de kortársai és az utána következő nemzedékek műveit mindegyike felülmúlja. Leygebe művei a pontos megfigyeléssel, a természetim ábrázolási móddal, az apró részletek kidolgozásával, a technikai sokoldalúsággal, a tökéletességre való törekvésével jelentős alkotásokká emelkedtek, példával szolgáltak a kor vasműveseinek és késői utódaiknak. Időben ugyan nagy lépést teszünk előre, mert Leygebe legjobb magyar köve-