Technikatörténeti szemle 18. (1990-1991)

TANULMÁNYOK - Tringli István: Állami tudománytámogatás a két világháború közti Magyarországon

kés pénzügyi felhasználására csak pár év maradt, az egészet kettétörte ugyanis a gazdasági világválság. Hogy a „szeüemi tudományok" művelése kevésbé költségigényes, abban egyébként Klebelsbergnek nem lett igaza. Az egész korszak alatt súlyos kritikák érték a kulturális kormányzatot az elhamarkodott alapítások, a „csupán krétával és táblával felállított új tanszékek" miatt. , Még valószínűleg senki sem tudta megmondani, hogy mennyi pénzre számíthatnak a kutatók, amikor nekiláttak az összeg felhasználásáról tanácskozni. Gyökeres változást jelentett a dualizmuskori szisztémával szemben, hogy nem az állami bürokrácia vindikálta magának az elsődleges jogot, hogy a későbbi elosztás menetébe beleszóljon. A legületékesebbeket, magukat a kutatókat kérdezték meg erről. 1926 januárjában ült össze a Magyar Természet-, Orvos-, Műszaki- és Mezőgazdaságtudományi Országos Kongresszus, melyen képviseltette magát a felsorolt tudományágak színe-java. A magyar kutatóhelyek struktúrájából következően az egyetemi oktatók és kutatók különös súllyal vettek részt rajta, akár szimbolikus jelentőségűnek is tekinthető, hogy a kongresszus előkészítő bizottságának elnöke Schimanek Emü, a Műegyetem rektora volt, maga a kongresszus is a Műegyetemen ülésezett. Egyrészről a kongresszuson és az azt követő szakosztályi üléseken formálódott ki a hivatalos kultúrpolitika természettudományos kutatásokhoz való végső viszonya, másrészt a kongresszus zöld utat adott a Klebelsberg és Magyary Zoltán által anticipált tudománypolitikai elképzeléseknek Nemcsak a két fél által kifejtett elvek voltak hasonlóak, sok esetben egyezőek, hanem a bürokrácia és a kutatók képviselőit sem választotta el egymástól szakadék. A miniszter, de különösen Magyary, maguk is az akkor születő szervezéstudomány művelői, szakemberek voltak, nem szigorúan ítélkező államhivatalnokok. Kettős célt tűztek a kongresszus elé: kutatási program kidolgozását és az ezt végrehajtó szervezet felállítására javaslatokat. A programról legyen elég a minisztert idézni: „Összefüggő nagy programot kell készítenünk, hogy mindaz, ami már történt, szervesen beleilleszkedjék egy nagy egészbe. És itt azt óhajtanám hangsúlyozni, hogy inkább kevesebbet csináljunk, de amit csinálunk, azt csináljuk meg jól és méltóképpen, mert különben egy jobb jövőben ugyanazt másodszor keüene megcsinálni és még egyszer költhetnénk. Nekünk, egységes nagy programot keü feláüítanunk, de számolnunk keü azzal, hogy a magyar állam a mai pénzügyi viszonyok között ezt az egész programot megvalósítani nem tudja." (5) A két fél: a bürokrácia és a kutatók egyformán szakítottak az intézménycentrikus ' szemlélettel. Már szó volt arról, hogy a kutatóintézeteknek csak egy része tartozott a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium hatáskörébe. Ennek ellenére sem ekkor, sem később nem vitatta senki el a kultusztárcától a jogot, hogy a természettudományos és technikai kutatások ösztönzése elsősorban az ő feladata. A kongresszuson felszólaló tudósok nagy részét nem érdekelték a szervezeti kérdések, fő problémájuk a pénz és ehhez kapcsolódóan a kutatások iránti érdeklődés felkeltése volt. Mindkét fél egyaránt pragmatikus volt, az új típusú tudománypártoláshoz azonban mégiscsak szükség volt valamilyen adminisztráció kiépítésére, amíg ezt létre nem hozták, a szokásos utakon érkeztek az összegek. Egyet le kell szögezni: bármennyire is rugalmasan lépett fel az állam, a vállalkozói gyorsasággal nem vehette fel a versenyt: még a konferencián megalakult a nagytőke tudo-