Technikatörténeti szemle 18. (1990-1991)

KÖNYVISMERTETÉS - Tringli István: Conrad Grau: Berühmte Wissenschaftsakademien. Von ihrem Entstehen und ihrem weltweiten Erfolg

melyek tagságának jelentős hányada idegen országbéli volt és a különböző anyanyelvű tudósok levelezéseikben magától értetődő természetességgel használták a franciát vagy a latint. A nemzetközi szervezet nem tudta kivonni magát a nemzeti ellentétek uralta vüághangulatból: az első világháború megpecsételte sorsát, az azt követő utódja pedig a győztesek diktátuma szerint rendezkedett be. Ráadásul politikai megfontolásokból születtek „kis szövetségek" is. A magyar tudománytörténet kutatói számára is hasznos adatokat tartalmaz a szláv akadémiák orosz irányítású együttműködése. A szerző, aki erről külön dolgozatot is írt, meglehetős eufemizmussal a pánszlávizmus szót le sem hja, helyette az igencsak szürke „interslawische Beziehungen"-t emlegeti. Grau igazi marxista kutató: feldolgozandó témáját mindig alaposan beleágyazza a kor gazdasági-társadalmi viszonyaiba. A nemzetközi együttműködés kapcsán azonban láthatólag bizonytalanul mozog a XLX—XX. századi hol bezáródó, hol kinyfló politikai közhangulat feltárásánál. A XX. század nagy szervezeti kihívást intézett az akadémiákhoz: ha egy ország vezető tudományos intézménye akart maradni nem volt elég néhány korábbi érdemeiért "halhatatlanná" tett tag előadását megszervezni, a külső kutatókat pályadíjak kiírásával aktivizálni, márcsak azért sem, mivel a költségessé váló természettudományos kutatásokat valahonnan finanszírozni kellett. Az akadémiák ha nem akartak elmaradni a vállalati, alapítványi, állami, egyetemi kutatóintézetek mögött, nem elégedhettek meg azzal, hogy az ott elvégzett munkát tagsággal jutalmazzák. Tudományos nagyüzemmé — a kor kedvenc szóhasználata — keüett válniuk. Ma egy-egy akadémia több tucat kutatóintézetet, gyűjteményt foglal magába, kutatók és segédszemélyzet ezreit alkalmazza, az akadémiai tagok a dolgozók töredékét teszik csak ki. Érdekes kutatási téma lehetne — Grau néhány helyen érinti ezt a kérdést —, hogy hol és mennyiben váltak az akadémiák a tudományos nagyüzemek munkáinak összehangolásában központtá, hol került ez tudományos tanácsok vagy bürokratikusabb hagyományokkal rendelkező országok esetében tudománypolitikai csúcshivatalok kezébe, az európai integrációs szervezetekben (KGST, Közös Piac), hogy érvényesítik ezek a nemzeti tudománypolitikai elképzeléseket, illetve viszont mennyire formálja át az ott uralkodó stílus ezeket a koordinációs szerveket. A kelet- és közép-európai országok szocialista fordulat utáni akadémiai, tudománypolitikai átalakításahói — néhány szokásos megjegyzésen túl — természetesen nem olvashatunk. A több helyen felbukkanó lineáris történelemszemlélet egy tévedést eredményezett. Az akadémia kétségtelenül a reneszánsz találmánya, azonban a szerző összekeveri a tudóst körülvevő külső környezetet a tudományos munka céljával és annak módszereivel. Galilei például, aki az Accademia dei Linceiben is tevékenykedett, reneszánsz egyéniség volt, az azonban már kétséges, hogy tudományos kérdésfeltevésemez a humanizmus „szabad" szellemének kellett eljönnie. A napjainkig élő XLX. századi liberális történelemszemlélet tipikus példája ez, mely saját eszményeit próbálta ez esetben visszavetíteni a reneszánszra. A modern tudománytörténet e mítoszteremtéssel szemben azonban egyre gyakrabban mutat rá eddig ízig-vérig reneszánsznak hitt megnyilvánulások előzményeire, melyek a tudományban gyakorlatilag a skolasztikát jelentették Az újplatonizmus amúgy sem lett volna alkalmas arra, hogy helyébe lépjen a következtetésekre épülő tudományos gondolkodásban alkalmazott arisztotelészi logikának A XVTI. száza-