Technikatörténeti szemle 16. (1986-87)

KÖNYVISMERTETÉS - Szabadváry Ferenc: Hansz Heinz Emons–Hans Henning Walter: Mit dem Salz durch die Jahrtausende (Geschichte des weißen Goldes von der Urzeit bis zur Gegenwart)

zépkorban drágállották a fát tüzelőanyagként. Törekedtek a technológia oícsóbbítására. Például úgy, hogy a sós oldatokat szalmakötegeken vagy kökénybokor rétegeken át hagyták csepegni, s eközben azok maguktól sűrűsödtek. E célra nagy és magas pajtákat építettek. Ipari műemlékként néhány még található belőlük Európában. Kínában egyes helyeken már sok száz évvel ezelőtt földgázt használtak a sóbepárlók tüzelőanyagaként. A kőszén, akárcsak a kohászatban, a só előállításánál is csak a XVIII. században terjedt el, elég lassan és sok előítélet leküzdése után. Sótermelő vidékeken apáról fiúra szálló mesterség volt a só előállítása sok kis „műhelyben" és a bányászathoz hasonló megszabott technikai hierarchiával dolgozó szervezet az elég korán kialakult nagyüzemekben. A só nélkülözhetetlen cikk volt mindig. A hatalmasok ezt gyorsan a maguk javára hasznosították, királyi, állami vagy más feudális jog volt szinte mindenütt termelése, forgalmazása. Sóadó már a fáraók Egyiptomában is volt, s azóta is létezett és létezik ilyesmi sok országban. Kínában még pénz is készült sóból: speciális technológiával készült, szét nem málló, érmeszerű formája volt ennek, melyre még császári pecsét is került. A sókereskedelemnek is történelmi útjai voltak. Sót már az ókortól használtak segédanyagként különböző iparágakban, mint a bőrcserzésnél, a textilgyártásban és -festésnél, a nemes fémek elválasztásánál. A középkorban fedezték fel a sósavgyártást. Ez természetesen konyhasóból történt. Attól kezdve a só alapvető nyersanyaga lett a vegyiparnak. E területen szerepe a XVIII. században lett igazán jelentős: az első nagyipari eljárás, a Leblanc-féle szódagyártás kiinduló anyaga a konyhasó volt. A nátriumhidroxid gyártásának, a klór előállításának és így napjaink ezeket felhasználó számtalan vegyi termékének nélkülözhetetlen nyersanyaga a konyhasó. Nélküle nem lenne vegyi nagyipar. A só éppen fontosságánál fogva jelképes szerepekhez is jutott a történelemben, továbbá a bibliában, a görög bölcseknél és a közmondásokban. Kenyér és só átadása sok népnél a barátságot jelentette. A „salsus" jelző már a rómaiaknál a tréfás, szellemes embert jelentette. Sok nyelvben van hasonló jelzői értelme e szónak. (Bár a könyvben nincs említve, a magyar nyelvben is humortalan valakit jelent a „sótalan ember" kifejezés.) A „salax" jelző pedig a szerelmes embernek járt a rómaiaknál. Ez is megmaradt a legtöbb nyelvben, a szakácsnő szerelmes, ha elsózta az ételt. Minderről és sok másról értesülünk a nagyon szép kiállítású könyvből, mely a só technikatörténetén kívül annak kultúrtörténetére is kitér. A könyv középpontjában a németországi konyhasótermelés története áll, az egyéb külföld csak érintőlegesen szerepel, így a hajdani jelentős magyarországi sóbányászatról is csak néhány mondatot találunk. Ügy mondják a szerzők egy helyen, hogy azért van ez így, mert a német termelésnek maradt legtöbb történeti, tárgyi, okirati és könyvészeti forrása a világon. Mivel pedig Németországban szilárd sóbányászat vagy tengervízből történő előállítás alig volt, a munka legtöbbet a Halle környéki sós oldatokból történő sóbepárlás történelmi-technikai fejlődésével foglalkozik. Valószínű, hogy ez valóban élén járt a technikai fejlődésnek a világon az elmúlt századokban. A szerzők ismeretterjesztő munkát akartak írni. Ennél a szintnél azonban sokkal igényesebbre és tudományosabbra sikerült. Tudományos műként tekintve viszont azt sajánljuk, hogy nincsenek hivatkozások benne, például a sok, rendkívül érdekes idézetnél. A felhasznált irodalom összegyűjtött listája ezt nem pótolja. Szabadváry Ferenc