Technikatörténeti szemle 16. (1986-87)

TANULMÁNYOK - Dóka Klára: Iparosműhelyek a töröktől felszabadult Budán

nem volt arra szükségük, hogy textíliát vásároljanak, hiszen azt a megrendelőktől megkapták. A vásárra dolgozóknál azonban volt selyem, bársony, taft, damaszt, vászon, posztó, zsinór és paszomány is (41). Glantzels Mátyás harisnyakötőnél gyapjú és cérna harisnyákat, kötőket, sálakat, főkötőket, cérnát találtak halála után (42). A gombkötő mesterek szerszámkészlete viszonylag értékes volt. Ciprics Antal műhelyében 1732-ben 15 Ft értékű kötőszerszámot írtak össze, és jelentős volt nyersanyag- és árukészlete is. A zsinórokat, gombokat, fonalakat gyapjúból és selyemből készítette (43). Az élelmiszeriparban változatos műhelyfelszerelésekkel találkozunk. Legértékesebb berendezésekkel a molnárok rendelkeztek, akiknek műhelye tulajdonképpen a dunai hajómalom volt. A malmok értéke elérte a kisebb házakét, berendezése még meg is haladta azt. A dunai malmok nagy teljesítményű, alulcsapott vízikerékkel működtek (44). Néha volt saját malmuk a pékeknek is (45), akiknek egyéb szerszámkészletük viszont a házhoz tartozó kemencén kívül nem volt számottevő. A mészárosok a hús feldolgozásához szükséges késekkel, baltákkal, fűrészekkel rendelkeztek, ezenkívül megfelelő edényekkel, vágódeszkákkal szerelték fel az üzletet (46). A mészárosok egy részének saját vágóhídja volt. A városi tanács azonban egészségügyi szempontból ezt nem találta megfelelőnek, és már 1703-tól szorgalmazta a városi közös vágóhíd építését. A sör- és pálinkafőzőknél üstöket, vörösrézből készült értékes edényeket tartottak a műhelyben (47), és rendkívül gazdag volt a mézeskalácsosok és szappanfőzők műhelyeinek berendezése is. A mézeskalácsosok gyertyaöntéssel is foglalkoztak, így nem hiányoztak műhelyeikből a gyertyaformák, -belek, viaszprések sem. A mézeskalács tésztáját fából vagy rézből készült formákba gyúrták, illetve bádogszaggatóval formálták, és tepsiben sütötték. Használtak tortaformákat, olvasztó edényeket, speciális késeket, tölcséreket is. Budán a mézeskalácsos mesterséget a török utáni időszakban a Rein-család képviselte. 1725-ben az egyik családtag, özvegy Rein Zsófia hagyatéki leltárában igen gazdag leírást olvashatunk (48). A szappanfőzés a szegényebb budai lakosság körében háziipar volt, azonban a differenciáltabb igények kielégítésére önálló mesterségként is űzték. A hagyatéki iratokban Keil Kristóf és Glöckner György német mesterek műhelyleírásait találhatjuk meg. Keil a német tartományokból költözött 1690-ben Budára. Feleségével közös vagyona 7839 Ft-ot tett ki, amiből a kézműves árukészlet 619 Ft-ot ért (olvasztott fagygyú, gyertya, szappan, gyertyabél stb.). Műhelyének berendezését 35 Ft-ra értékelték. Készlete üstből, olvasztó- és hűtőedényekből, korongokból, tálakból, fazekakból, gyertyaformákból állt (49). Glöckner György csak 1717-ben lett a város polgára. Műhelyében 1740-ben 770 Ft értékű faggyút, gyertyát, szappant találtak, szerszámai pedig 122 Ft-ot értek. Olvasztóedények, hűtőkádak, korongozó tálak, gyertyaformák, vörösréz üstök, deszkák, fazekak voltak a műhelyben (50). A műhelyek berendezéseinek áttekintésekor joggal felmerül a kérdés, honnan szerezték be a mesterek a különféle szerszámokat. A kovácsok, lakatosok, szerkovácsok, késesek biztosítottak egy bizonyos mennyiséget, és nagy szerep jutott a rézműveseknek is. A XVIII. század első évtizedeiben azonban igen sok szerszámot szállítottak Budára a vaskereskedők. A legkorábbi vaskereskedő leltár 1745-ből maradt fenn, Rossmayer József boltjáról. Itt a különféle mesterség űzéséhez használatos szerszámok felsorolását találjuk, amelyek azonban sokkal nagyobb differenciáltságot mutatnak, mint a műhelyekhez tartozók. Voltak a boltban különféle fejszék, molnár- és kerékgyártó bárdok, kőműves kala-