Technikatörténeti szemle 16. (1986-87)

TANULMÁNYOK - Dóka Klára: Iparosműhelyek a töröktől felszabadult Budán

Raitner János egész ingósága 679 Ft-ot ért, amiből 200 Ft az ipari felszerelés volt (24). A Pabst-féle vörösrézműves műhelyben 1700-ban teljes berendezést jegyeztek fel az összeírok. Megtalálták a rézműves áruk teljes skáláját: rác és horvát üstöt, pálinkafőző edényt, fazekakat, formákat, tálakat stb. Szerszámainak leírása a török utáni időszakból fennmaradt első összesítés, ami rendkívül sok tanulsággal szolgál. A rézműves mesterek a korabeli gyakorlat szerint a kovácsok és lakatosok szerszámait használták, azonban eszközeik alkalmasak voltak finomabb munkákra is. Az edényeket kovácsolással formálták ki. Ha két vagy több darabból illesztették össze az egyes tálakat, üstöket, ez forrasztással, szögeléssel vagy karimázással történt (25). Az idézett Pabst-féle leltárban 63 fajta szerszámot írtak össze a becslőbiztosok. Legértékesebb a fújtató volt, amely a tűz élesztésére szolgált. A megmunkáláshoz a mester a rezet üllőre helyezte, és kalapáccsal alakította ki a megfelelő formát. A leltárban az üllőknek több fajtáját jegyezték fel, és volt sokféle kalapács is. Pabst Antal a közönséges kovács üllő mellett használt horgasüllőt, szarvasüllőt, bogvasat, a csövek kiverésére csőnyársat is. A finomabb munkák az aranyverő üllőn készültek. A kalapácsok között volt pöröly, félkézkalapács, simítóverő, szegőkalapács, lyukütő stb. A munkadarab rögzítését a satuk szolgálták, a simítás reszelővel, ráspóval, szögfejezővel történt. A mester az edények karimáját fogókkal és speciális kalapácsokkal alakította ki, míg a méretek megállapítására a körzők szolgáltak. A leltárból úgy tűnik, hogy a mester az ónnal való hegesztést, karimázást és szögezést egyaránt alkalmazta az edények összeillesztésénél (26). Az 1700-ban készült, idézett összesítés a mesterség igen magas fejlettségre utal. A műhely tulajdonosa, Pabst Antal 1696-tól fordul elő az összeírásokban, feltehetően külföldről költözött be. A faipari mesterek közül 1711-ből Hueber György asztalos műhelyleírását olvashatjuk. A mester már 1688-ban a város polgára és háztulajdonos volt, valószínű, hogy a török időben is dolgozott. Műhelyében egy gyalupad volt, igen sok apró szerszámmal (kisebb és nagyobb gyalukkal, szorítókkal, szolgafákkal, fűrészekkel, vésőkkel, fúrókkal, szögmérőkkel, körzőkkel, enyvolvasztókkal) (27). Böhm Gáspár kádármester 1716-ban lett a város polgára. Műhelyét 20 évig tartotta fenn. Halála után nagyobb mennyiségű hordót, puttonyt, abroncsot, félkész árut találtak nála az összeírok. Szerszámai között balták, fűrészek, vágovasak, harapófogók voltak (28). Lechner Melchior kádármester a város egyik leggazdagabb lakója volt, bár nem szerzett polgárjogot. Műhelyében a nyersanyagot nem halmozta fel, készáruja viszont jelentős mennyiségű volt. Több mint 500 féle abroncsozásra váró hordót, 60 féle csöbröt jegyeztek fel halála után, szerszámkészletében pedig 13 csingyalut, 7 fűrészt, 10 eresztőpadot, 5 körzőt, 2 lyukfúrót, 1 ráspót, 8 szívókést, 7 közönséges fúrót, 1 húzóvasat stb. találtak. A leírást későbbi leltárakkal összevetve (29) látható, hogy a műhely felszerelése hiányos volt. Szívószéket, bárdot, hántoló- és simítógyalut, irdallót a hagyatékban nem írtak össze. Ezzel a szerszámkészlettel csak a kész dongák további megmunkálására, összeillesztésére, abroncsozására volt lehetőség, ahogyan ezt a nagy mennyiségű félkész áru is mutatja. A mester bizonyára társaival dolgoztatott, és csak a végső műveletet, az abroncsozást végezte el a hordókon és dézsákon. A szerszámkészletből itt egy „vállalkozói" tevékenység állapítható meg (30). A bőripari szakmák iparosai a vizsgált időszakban rendszerint igen kevés szerszámmal rendelkeztek. A bőrkikészítő mesterek Budán cserzővargák vol-