Technikatörténeti szemle 16. (1986-87)

TANULMÁNYOK - Dóka Klára: Iparosműhelyek a töröktől felszabadult Budán

A céhlevelekben minden esetben szerepelnek a mesterség rendes megtanulására vonatkozó előírások. A vörösrézműveseknek, gombkötőknek 3 éves tanulóidőt, 3 éves vándorlást, 1 év helyben töltött legényidőt írtak elő, a magyar szabóknál 1695-ben a 3 éves tanulóidőn kívül 2 évet kellett helyi mesternél dolgozni, 1696-ban a kádároknál 3 év tanulást, 3 év vándorlást, 3 „mesteresztendőt" írtak elő, az asztalosoknál 1695-ben 3 év tanulóidő volt, és remeklés előtt 1 évet helyben dolgoztak, míg az esztergályosok a 3 év tanuló-, 3 év vándoridő után 2 évet töltöttek helyi mesternél. A remek elkészítésének módját, a munka ellenőrzését csaknem minden céhszabály előírta. A XVII. században rendszerint nem a céhgyűlésen bírálták csak el a remeket, hanem a látómesterek folyamatosan ellenőrizték a remeklők munkáját, és jelentették, ha bármilyen problémát tapasztaltak. A legtöbb céhlevél a remek-tárgyakat is meghatározta. A fazekasok (kályhások) például kályhákat, kályhacsempéket, edényeket készítettek, a takácsok vásznat, posztót és egyéb kelméket szőttek, a lakatosok bútorra, ajtóra való zárakat, a rézművesek pálinkafőző üstöket, tálakat, rézkádakat kovácsoltak. A céhek arra is ügyeltek, hogy a mesterek a megrendelőtől vállalt munkát megfelelő minőségben készítsék el. Az asztalosok fekete szégyentáblát rendszeresítettek, és ide írták fel azokat, akiknek munkájával kapcsolatban kifogás merült fel. A műhelyben folyó munkát az alkalmazott legények száma nagyban befolyásolta. Általában 2 legényt és 1 inast vagy 1 legényt és 2 inast lehetett tartani. Az asztalosok Budán 4 legényt, vidéken 2 legényt alkalmaztak. A céhszabályok védték a mesterek érdekeit az áru értékesítése terén. Idegen mesterek és kereskedők csak az országos vásárokon árulhattak, így máskor a városi lakosság csak az itteni mesterektől vásárolhatott. Nem engedték azonban azt sem, hogy a mesterek műhelyeiket több legény alkalmazásával, szegényebb társaik vagy a kereskedők segítségével nagyobb vállalkozássá fejlesszék (10). A XVII. század végén, XVIII. század elején a budai iparosműhelyek tevékenységét az említett tényezők erősen befolyásolták. A helyi lakosság állandó és kiváltságlevéllel körülbástyázott piacot biztosított, így a mesterek műhelyeiben eladatlan árukészlettel ritkán találkozunk. A kereskedők számának csökkenése nyersanyaghiányt eredményezett, és korlátozott volt az alkalmazott munkaerő is. A mestereikkel együtt lakó legények és inasok viszont képzettek voltak, értettek a teljes munkafolyamat elvégzéséhez, valamennyi szerszám kezeléséhez. E tényezők eredményeként a töröktől felszabadult Budán az első iparosok műhelyeiben viszonylag sok értékes szerszámot, kevés nyersanyagot és készárut találunk. A műhelyek berendezésének tanulmányozásához a levéltárakban őrzött hagyatéki leltárak nyújtanak eligazítást. Ezek 1688-tól folyamatosan fennmaradtak, bár értékelésük a korai időszakban problematikus. A polgárok és a város lakói végrendeleteiket benyújtották a tanácsnál, és vitás esetekben a tisztviselők — az árvaszámtartó irányításával — bonyolították le a hagyatéki eljárást. Mivel megfelelő képzettségű becslőbiztosok e munkához nem nyújtottak segítséget, az elhunytak hagyatékának felértékeléséhez különféle mestereket hívtak, akik a foglalkozásukhoz tartozó hagyatéki tárgyakat összeírták, és azok értékét megállapították. E becslések például az illető házában található kovács, lakatos, bognár, kádár „munkákról" szólnak, függetlenül attól, hogy szerszámnak vagy berendezési tárgynak használták-e azokat (11). Ennek ellenére a hagyatéki anyagból kapunk bizonyos áttekintést a XVII. sz. végi műhelyek állapotáról is.