Technikatörténeti szemle 16. (1986-87)
TANULMÁNYOK - Dóka Klára: Iparosműhelyek a töröktől felszabadult Budán
ment végbe. Így a kereslet-kínálat viszonyokon kívül az ipar technikai fejlődését a különféle feudális jogszabályok is befolyásolták. A készítmények árát kezdetben a vármegye határozta meg. Pest megye törvényhatósága 1698-ban és 1717-ben küldött Buda számára limitációt. A XVII. század végén Buda még nem volt szabad királyi város, így a megyének az árak megállapításába tényleges beleszólása volt, míg az 1717. évi — a pék és mészáros mesterség kivételével — főként tájékoztatásul szolgált. A limitációk azonban nem terjedtek ki valamennyi iparágra és termékre, még a korai időszakban sem. 1698-ban a megye a mészárosok, vargák, csizmadiák, német szűcsök, szabók, szíjgyártók, lakatosok, magyar szűcsök, szűrszabók, kovácsok, fazekasok, szerszámkészítők munkáit határozta meg, 1717-ben pedig az élelmiszeripari mestereken kívül csak a csizmadiák, szabók, tímárok, vargák, szűcsök, bognárok szerepelnek az árszabásban (8). Nem terjedt ki a limitáció pl. a lakatosok, bádogosok, rézöntők, szerkovácsok termékeire, de nem szabályozták a kádárok, asztalosok, esztergályosok készítményeinek árát sem. Az árszabás a mesterek számára biztosítékot jelentett a jövedelemszerzéshez, de nem ösztönzött a technika fejlesztésére, új eljárások bevezetésére, hiszen az árut szabott áron kellett eladni. Ugyanakkor a vállalkozó szellemű mesterek olyan termékeket igyekeztek előállítani, amelyek nem tartoztak árszabás alá. Ennek következménye az ipar további differenciálódása lett. Hasonló módon ellentmondásos volt a céhlevelek kiadása is a technika fejlődése szempontjából. A töröktől felszabadult Budán 1686—1720 között 34 céh jött létre, amelyek a király által megerősített vagy egyéb szabályzatokkal igyekeztek a tagok jogait biztosítani. A budai mesterek a XVII. század végén az egész újszerzeményi területre érvényes privilégiumot kaptak, céheikbe bármely városban lakó mesterek beléphettek, és ezek számára a budaiak alcéheket hozhattak létre. A fő- és alcéhek kapcsolatának gazdasági-társadalmi vonatkozásaival nem kívánunk foglalkozni, de e kapcsolat technikai összefüggéseire fel kell hívnunk a figyelmet (9). A céhek ebben az időszakban még — klasszikus értelemben — munkaszervezési formák voltak, ami azt jelentette, hogy a testület vezetősége beleszólhatott az áru minőségébe, a legények alkalmazásába, az értékesítés, nyersanyagbeszerzés rendjébe. Egy-egy főcéh az egész újszerzeményi terület vonatkozásában meghatározta, hogy a mester jogot kérő legénynek hány évet kell tanulni, vándorolni, milyen remekmunkát kell készíteni. A főcéh megléte vonzóerőt gyakorolt a Budára költöző iparosokra, ugyanakkor a céh vezetősége az előírásokat is leginkább a helyi mesterektől kérte számon. így a céhszabályok ebben az időszakban kettős szerepet játszottak: a tanuló- és vándoridő előírásával biztosították a mesterség alapos ismeretét, és lehetőleg magas színvonalát, ugyanakkor a remeklés módjának előzetes meghatározásával hozzájárultak a hagyományos technológiai eljárások konzerválásához. Az 1690-es években a fa- és építőiparban az ácsok, bognárok, kőművesek, asztalosok, esztergályosok szerveztek céhet, a nagy differenciáltságot mutató fémiparban azonban mindössze 5 céh működött (bádogos, rézműves, kovács, lakatos, aranyműves). A textiliparban a rác és magyar mesterek külön hozták létre szervezeteiket: itt a szabóknak, gombkötőknek, paplanosoknak, kötélverőknek, harisnyakötőknek, kalaposoknak, takácsoknak volt céhük, míg a bőriparban a csizmadiák, szűcsök, nyergesek, szíjgyártók, kordovánosok, tímárok váltottak ki már az 1690-es években céhlevelet. Ekkor kelt a halászok, mészárosok, molnárok, fazekasok céhlevele is, míg a szappanosok, pékek, fuvarosok, borbélyok, hajósok kiváltságlevele a XVIII. század első évtizedéből származott.