Technikatörténeti szemle 16. (1986-87)

TANULMÁNYOK - Dóka Klára: Iparosműhelyek a töröktől felszabadult Budán

6 gombkötő, 53 szabó, 1 kalapos, 5 főkötőkészítő, 2 harisnyakötő, 1 sapkás, 3 kötélverő, 1 szépfestő. A növekvő lakosság élelmiszer szükségletét 29 pék, 12 molnár, 2 mézeskalácsos, 12 halász, 20 mészáros elégítette ki, és igen magas volt a szolgáltató iparosok száma (vendéglős 46, szakács 6, kávés 2, hajós és kormányos 4, fuvaros, bérkocsis 21, kéményseprő 1, gyógyszerész 4, sebész 2, borbély 5, fürdős 6, fodrász 1). Továbbra is nagy jelentőséget kapott az építőipar. A kőművesek száma 29-re, az ácsoké 27-re emelkedett, akik mellett 5 kőfaragó és kőfejtő, 5 szobafestő, 7 üveges, 3 szobrász dolgozott. Az összeírásban az építőipar vonatkozásában csak a vállalkozók, a pallérok és a házzal rendelkező legények szerepelnek, akik természetesen igen sok segédet, napszámost foglalkoztattak idénymunkában. A faiparra a differenciálódás jellemző. A 10 asztalos és 4 bognár mellett egyre nagyobb szerepet kaptak a kádárok (9 mester), valamint az esztergályosok (5 mester), akik speciális igényeket elégítettek ki. A bőrfeldolgozás a rácok ősi mestersége volt. Betelepedésük nyomán Budán egyre többféle bőripari mesterséget űztek. 1702-ben 6 tímár, 1 kordovános, 17 varga, 12 csizmadia, 1 papucskészítő, 34 szűcs, 4 szíjgyártó, 6 nyerges, 5 ostorkészítő dolgozott a városban. A mesterek számára a Várban tartózkodó katonaság megfelelő piacot biztosított. A felsoroltakon kívül a technikai fejlődést jelzi a főcsoportokba be nem sorolható iparok megjelenése is (pl. pecsétmetsző, könyvkötő, kosárfonó stb.). Az újonnan betelepülő mesterek rendszerint nem a Várban, hanem az iparűzésre alkalmasabb Vízivárosban nyitották meg műhelyeiket. E fejlődő városrészben 1702-ben 214 iparosműhely volt, míg a Várban 114, a Tabánban 178 mester telepedett meg. A XVIII. század elejétől lassan kiépülő Újlakon és Országúton 1702-ig 35 iparosműhelyt létesítettek (5). A XVIII. század első két évtizedében az ipar fejlődését már nem az újjátelepülés lendülete határozta meg, hanem bizonyos minőségi változások következtek be. A kereskedők száma az iparosokhoz képest kevésbé emelkedett. 1714-ben Budán mindössze 87 kereskedő élt, akik közül azonban 43 szatócs volt (6). A 663 önálló iparos saját bolttal és műhellyel rendelkezett, és áruit zömmel a városban értékesítette. A kisszámú kereskedő nem tudott elegendő nyersanyagot szállítani, és számuk fokozatos csökkenése a vásárlóerő visszaesését is jelentette. 1720-ban, az országos összeírás alapján az ipar terén már a kezdődő hanyatlás jelei is megmutatkoznak. Bár ez az összeírás nem terjedt ki a város egész lakosságára, és abből bizonyára az iparosműhelyek egy része is kimaradt. A változás azonban így is nyilvánvaló. 1720-ban Budán 415 összeírt család élt iparból és kereskedelemből. Köztük 345 iparos, 47 kereskedő volt, 22 foglalkozása pedig sem az összeírásból, sem az egyéb forrásokból nem állapítható meg. Az iparok száma 1714-ben 77, 1720-ban 49 volt, és az egyes mesterek a következőképpen oszlottak meg: Fa- és építőipar 1714-ben 1720-ban — kőműves 37 13 — kőfaragó, kővágó, kőfejtő 13 — — kövező 3 1 — szobrász 1 — — festő, mázoló, fényező 5 5 — üveges — 4 — kútkészítő 3 —