Technikatörténeti szemle 16. (1986-87)

KÖNYVISMERTETÉS - †Vastagh Gábor: Terny S. Reynolds: Stronger than a Hundred Men. A History of the Vertical Water Wheel

kisebb eséssel elvezetnek, míg végül valahol a kellő esési magasság rendelkezésre áll. A recenzens örül ennek, hogy ezt a — egyébként egészen természetes! — körülményt végre leírva látja. Mert egyenesen borzasztó, mikor különben jó dolgozatokban is, ilyesmiket olvasunk: ,,kihasználva a Mátra patakjainak sebes folyását", vagy: „ahol sebesfolyású patakok voltak, lehetett malmokat telepíteni" stb. A kihasználható teljesítményre semmit sem számít az, hogy maga a patak sebesen vagy lassan folyik! A korai középkorról nincsen már adatunk, bár az bizonyos, hogy a vízimalmok lassan mégiscsak terjedni kezdtek. De szinte ugrásszerűen növekedett a számuk az ezredforduló után. Legalábbis azokban az országokban, amelyeknek a bő okirati anyaga rendelkezésre áll. A híres angol Domsday book szerint (1086) közel 6000 vízimalom volt. Ezek a malmok persze nem mind voltak lisztelő malmok; kisebb arányban ugyan, de kalló-, majd fűrészmalmok. Az angol mill szó általában (ma is!) erőteleppel rendelkező, tehát akkor vízierejű telepet jelöl. A középkorból fennmaradt illusztrációk általában nem sok technikai részletre adnak felvilágosítást. Érdekes, hogy az egyik legjobban használható ábra az 1190 körüli Hortus deliciarum-ban egy apácák számára írt ,,képeskönyv"-ben foglaltatik. De mindenesetre folyton nőtt az energiaszükséglet. Kelet-Európából és így hazánkból ebből az időszakból írásos adatok nincsenek. (De fennmaradt egy. szinte páratlanul érdekes, a középkorból származó vízikerék-kamra romja a pilisszentkereszti volt cisztercita kolostor rommezőjén. A szépen kiépített kerékkamrának megvolt a vizet a kerékre vezető surrantója [minden érdekességével] és más, jelentős részletek. A kerék nyilván a közvetlen mellette talált kohó fújtatóit működtette. De a kohó nem volt hosszú életű, a talált salak mennyisége minimális, így a vízikereket megszüntették: a kolostor pusztulásakor [15261 már a helye is be volt töltve és elsimítva. Biztonsági okokból a kiásott kamrát be kellett temetni. Kár, hogy ez a — szerintünk Magyarországon páratlan értékű — technikai műemlék nincsen megfelelően publikálva!) Csak a reneszánsz időktől kezdődő, a technikai részleteket is (elvétve bizony néha hibásan is) ábrázoló és elég nagy részben fennmaradt illusztrációk adnak kellő felvilágosítást a vízikerék (és a hozzájuk tartozó őrlő, kallózó, fujtatókat hajtó, lőporgyártó) berendezéseik részleteiről is. De nemsokára ezután már a hasznosítható energia minél jobb kihasználásának a kérdése is felmerült. A kihasználható vízierők, patakok, folyók vize bizony korlátozott volt, és így — ha persze nem is mai kategóriákban gondolkodva — a víz energiájának minél alaposabb kihasználása iránti igény hamarosan felmerült. Egyik, első pillantásra plauzibilisnek látszó felfogás volt, hogy a felülcsapó vízikerekeket elsősorban a rájuk zúduló vízsugár kinetikai energiája forgatja. Több XVI., XVII. századi rajzon látunk többé-kevésbé erősen lefelé hajló surrantókat. Pedig már Leonardo da Vinci is megállapította, hogy a felülcsapó kerekeket nem a vízsugár lökése hajtja. De ez a — felületes szemlélettel valóban „kézenfekvő" nézet nagyon sokáig tartotta magát. A recenzens látott a Dunántúlon néhány régi vízimalmot, melynek ferdén lefelé irányult a surrantója. Pedig ezzel csak a valóban kihasználható esési magasságot kisebbítették. Csak lassan tudott érvényesülni az a megállapítás, hogy a felülcsapó kerék az energiáját teljesen (vagy legalábbis messze túlnyomó részben) a cellában foglalt víz súlyától nyeri, a kerék szerkezetének a javítása tehát abban kell hogy álljon, hogy a lefelé forduló kerék-cellákból a víz minél később ürüljön csak ki. '