Technikatörténeti szemle 15. (1985)

KRÓNIKA - „Az időmérés története” című kiállítás

sebe tört be, s onnan fogja feltehetően belátható időn belül teljesen ki is szorítani a mechanikai szerkezeteket. Egyetlen adattal hadd fárasszam önöket: az elektronikai ipar részesedése a világon gyártott órákban 1970-ben még csupán 4% volt — frissebb adat híján — 1982-ben már 75 százalék. Nem véletlen, hogy az idő fogalma a materializmus és az idealizmus, a dialektika és a metafizika közötti világnézeti szellemi párviadal egyik sarkalatos vitatémája ma is. Pedig milyen messzire jutott az emberiség a világ megismerésében a jeles filozófustól Szent Ágostontól, aki az ókor alkonyán még úgy vélekedett az időről, hogy ha senki sem kérdezi tőle mi az, akkor tudja, de ha kérdezik tőle és meg akarja magyarázni, akkor már nem tudja. Az emberiség történetének számtalan géniusza kereste-kutatta az idő filozófiai, természettudományos, illetve fizikai magyarázatát. Micsoda nagyszerű elmék gondolatait idézi fel ez a kiállítás is. Mérlegelhetjük az iskolát teremtő bölcselők Platón, Arisztotelész és Kant szavait, a természettudós és matematikus óriások Leibniz és Newton tudományos megállapításait, a zseniális Einstein fejtegetéseit, a két, világot megrengető és változtató forradalmár-gondolkodó Marx és Lenin mélyértelmű következtetéseit. Azt hiszem nem ez az alkalom az, amikor szólni kellene a materializmus igaza mellett, bizonyítandó, hogy az idő a térrel együtt az anyag létezésének alapformája, s a fogalom nem más, mint a változó anyagi jelenségek időbeni egymásutániságának tudományos és köznapi kifejezése. Azon viszont gondolom meglepődnének, ha politikai tisztségviselő mivoltom ellenére nem szólnék arról, hogy az idő napjainkban oly annyira beleszól az emberek életébe, s a politikának is fontos meghatározó tényezője. Nem is arra a mély — szinte közhelyszerű — meggyőződésre gondolok, hogy az idő a szocializmus, a haladás, a béke erőinek dolgozik. Inkább arra, hogy a politika — mondhatni — újra felfedezi az idő fontosságát. Aligha állítja ma már bárki, hogy az „idő pénz" meghatározás csak amolyan kapitalista raffinéria. Szinte szállóigévé vált Kádár János néhány évvel ezelőtti eszmefuttatása az óráról. Pártunk első titkára a X. kongresszuson elhangzott vitazáró beszédében — amint a jelenlevők közül nyilván sokan emlékeznek rá — elmondta, hogy járt Budapest egyik kerületében, s a pártbizottság üléstermében, ahol beszélgettek, volt a falon egy Lenin-portré. Az idő csak telt-múlt, mire megjegyezte; még valami kellene a falra: egy óra. S elmondta a jelenlevőknek, hogy a Központi Bizottságban Lenin arcképe és egy óra van a falon. „Ez sok mindent kifejez — mondta. Ha ránézünk, Lenin és az óra együtt megmondják, hogy mit s milyen irányban, milyen szellemben és mikor kell tenni. Az óra meg külön még azt is mondja: az idő halad, siessünk mi is, amennyire tőlünk telik." Talán érdemes feleleveníteni ezeket a gondolatokat különösen most, amikor a párt az ország, a nép további sorsát meghatározó XIII. kongresszusára készül. Még valamit befejezésül. Említettem, hogy a kiállítás két múzeum közös rendezése. Mondhatnám úgy is, hogy az Iparművészeti Múzeumban ismét közönség elé léphet a múzeum nélküli múzeum: az Országos Műszaki Múzeum. Sokakkal együtt én is hadd mondjam scipiói konoksággal: mihamarább jöjjön el az idő, amikor ez a fontos múzeum is önálló hajlékot, kiállítási termet kap a magyar műszaki kultúra javára, hírének öregbítésére.