Technikatörténeti szemle 15. (1985)

KRÓNIKA - Károlyi Zsigmond: Lászlóffy Woldemár (1903–1984)

a számítástechnika mai szintjén is élő és lehetséges megoldást jelentenek. Ezzel kapcsolatban nem érdektelen megemlíteni, hogy e várható helycserét, maga Lászlóffy is látta és helyeselte is, mint örvendetes előrehaladást, újabb eszközt a megismerés biztonságának és gyorsaságának fokozásában — és a kontrolllehetőségek bővülésében. A vázoltak alapján érthető ,hogy szakmai munkássága európai nevet és rangot biztosított számára: vízügyi szolgálatunk egyik kiemelkedő hidrológusaként becsülték itthon és külhonban egyaránt. Mégis, akik munkásságát jobban ismerik, aligha tartják arányosnak a társadalmi megbecsülés e szerény jeleit: a Magyar Hidrológiai Társaság az alapítóról elnevezett Schafarzik-érem és a Vásárhelyi-érem után tiszteletbeli tagjává választotta, a kormányzat pedig a Munka Érdemrend mindkét fokozatával is kitüntette. Külhoni elismerései közül, francia kötődései miatt, a legkedvesebb volt számára a Toulousei Akadémia Fermat-emlékérme és t. tagsága — valamint a bécsi Műegyetem 1963. évi Prechtl-érme, amelyet a „Duna-hidrológusa"-ként érdemelt ki. Szerteágazó kutató-szervező, oktató tevékenységét tükröző irodalmi munkássága szinte felmérhetetlen: a 80. születésnapjára készült album — csaknem 300 írását tartja számon; ennek csaknem kétharmada magyar nyelvű önálló tanulmány és cikk, vagy másokkal közös írás, csaknem egyharmada idegen nyelvű publikáció és jól félszáznál több recenziója rögzíti a közelmúlt (hazai és külhoni) vízügyi és hidrológiai életünk eseményeit, krónikáját, beleértve saját világszint-figyelő, információ-közvetítő tevékenységének, eredményeinek a legjavát is. Történeti írásaival viszont vízügyi múltunk hű és jól tájékozott dokumentátora lett. Irodalmi munkásságát áttekintve, az életművet megkoronázó Tisza-monográfia körül, annak egy korábbi hasonló tárgyú írással való összehasonlításában, talán megtalálhatjuk a kulcsot hidrológiai munkásságának összefoglaló értékeléséhez, pályájának teljes felméréséhez is. Ha a Tiszát egybevetjük a pályakezdő Tisza-völggyel: az életműzáró monográfia a maga 600 oldalt meghaladó méreteivel, minden részletet felölelő differenciált gazdagságával jól mutatja — sőt már csupán a mai 610 és a régi 35 lapnyi terjedelem közti különbség, önmagában is jelzi — az azóta megtett nagy utat: honnan indult és meddig jutott a magyar hidrológia — Lászlóffy fellépése óta, és általa — csupán egyetlen vízgyűjtő megismerésében: földrajzi-történeti, vízgazdálkodási, környezetvédelmi, hidrológiai megközelítésben. Milyen differenciált: árnyalt és részletes gazdagsága ez a legkorszerűbb és a mai társadalom igényeinek már szinte mindenben megfelelő vízgazdálkodási megközelítésnek. És csupán egyetlen vízgyűjtőről — a Tiszáról: több, mint 600 oldalon. Csak ennyi, amit Lászlóffy Woldemárnak köszönhetünk, amit a magyar hidrológia fejlődése, s egyedülálló életművének pályaíve napjainkig felölel, amit ez a monumentális (felépítésében és teljességében egyaránt) mintaszerű monográfia nyújt nekünk. A méltató szakirodalom mindezideig csak addig jutót, hogy e monumentális monográfiának csak műszaki-hidrológiai oldalát elemezze, érdemeit és értékeit ismertesse. Aligha lenne azonban megbocsájtható, ha a további ismertetésekben nem kapna hasonló méltatást információinak történeti forrásértéke is, amire pedig már a mű alcímével is utalt a szerző („vízimunkálatok és vízgazdálkodás a tiszai vízrendszerben"). Nem is beszélve a szerzői programról (előzetes összefoglalásról), mely klasszikusan régi — XVIII. századi, vagy késő-reneszánsz hagyomány: „prodromus" —, olyan hangsúlyozottan kiemeli ezt. Az viszont már végképpen megbocsáj ihatatlan lenne, ha e nekrológban sem utalnánk (utalhat-