Technikatörténeti szemle 15. (1985)

KRÓNIKA - Károlyi Zsigmond: Lászlóffy Woldemár (1903–1984)

A vízügyi szolgálat koncepciózus vezetőjének, Sajó Elemérnek halála után egyre több feladat hárult rá. Ismételten megbízták az 1930-as évek Vízügyi Szolgálatának reprezentatív jellegű, de alapvetően tájékoztató érdekű kiadványainak szerkesztésével. Így vált az árvíz-centennáriumi emlékkönyv hidrológus szerkesztő-szerzőjévé (1938), hárult rá az „Ivóvízellátási kongresszus" anyagának, valamint a „Kultúrmérnöki Intézmény" jubileumi albumának sajtó alá szerkesztése (1940) is. Mindezekhez, látszólag, alig fogható, valójában azonban egyéni fejlődésében, tudományos és oktatói pályájában egyaránt alapvető jelentőségű témájává vált: „a tudományos munka módszertani kérdései"-nek köre. Felismerve ennek korszakos jelentőségét: mai divatos szóval élve: az „információ szerepét" és a tudósképzés perspektíváit — egész életén keresztül gondozta — finomította a kutatás módszertani arzenáljának legkülönbözőbb eszközeit és módszereit. A kérdés első felvetésekor 1930-ban és 1937-ben még szigorúan szakmai megközelítéssel találkozunk. Sokkal korszerűbben, már teljesen mai értelemben fogalmazta azt meg 1950-ben, majd egy termékeny élet tapasztalatait összefoglalva (s biztonság kedvéért egy nagyon lehetséges más területen működő, mérnök-professzor tapasztalataival is egyeztetve) az 1980-as években ismételten visszatért rá, hogy minél teljesebb és hasznosabb segédeszközt nyújthasson a jövőre készülő, pályakezdő mérnök-hallgatóknak éppúgy, mint a gyakorlatban már működő mérnökök és kutatók számára. A tudomány és haladás ügyével való mély emberi egybeforrottságról tanúskodó előadásai — mind tartalmuk és szellemük, mind formájuk (tanultan csiszolt, tiszta stílusuk) révén valamenynyi olvasója — hallgatója számára maradandó és felejthetetlen élménnyé váltak. Az 1930-as évektől kibontakozó irodalmi tevékenységére visszatérve — nem maradhatnak említés nélkül ezek legjelentősebb eredményei: a „Tisza-völgy" és „A magyar Duna vízjárása" sem, amelyek több nyelven is megjelentek s mind tartalmuk, mind ábrázolásmódjuk (módszertani újításaik) révén, joggal váltak közismertté, szinte a szakma klasszikusaivá. Egy másik, ugyancsak a Duna hidrológiájáról szóló tanulmánya alapján a BME már 1934-ben műszaki doktorrá avatta. Az ezek során kialakított új számítási és szerkesztési eljárásokról, a végzendő kutató munka igényességét és tudatosságát ezzel is dokumentálva, már 1937-ben önálló tanulmányban számolt be. (Ez lett később magántanári habilitációjának tárgyköre is.) 1941- ben a Kolozsvári Kultúrmérnöki Hivatal élére került, egy korát meszsze megelőző „erdő és talajvédelmi törvény" előkészítésének feladatával. 1942- ben visszahívták az FM-be a Vízhasznosítási ügyosztály vezetőjeként, ahol 1945-ig dolgozott. Űj munkakörének még szinte áttekintésére sem lehetett ideje, mert (az akkor még) súlyos betegség, a TBC tartós betegszabadságra kényszeri tette. A váratlan, mind sajtá oktatói terveit, mind a hivatal várakozásait felforgató csapás elviselése emberségének, erkölcsi erejének csodálatos próbájává vált: a súlyos betegséget „tanulmányi szabadságként" fogadta, s nem várt lehetőségnek, ajándéknak tekintette tudásának, látókörének további bővítésére. Így élte át az ostromot is egy műtétsorozat utáni hosszas betegágyon a János kórházban, majd annak pincéjében. Felhasználva mindezt további olvasásratájékozódásra, kutatásra, sőt általános műveltsége (vélt vagy valóságos) hiányainak pótlására is. Túl az ágyhoz láncoló betegség megpróbáltatásain, azután ezek az olvasmány élmények, még e legsötétebb időknek is egy csodálatos élmény emlékezetét kölcsönözték. Akit a sors nem próbált így meg, aligha tudja elképzelni, hogy a több éves ágyhozkötöttség mozgáskorlátozottsága az emberi