Technikatörténeti szemle 15. (1985)

TANULMÁNYOK - Tőkéczky László: Az Országos Magyar Gyűjteményegyetem létrejötte és működési céljai

túrpolitikai programokat állítottak fel, melyeknek megvalósítására hatalmas pénzügyi erőket vetettek latba. Életünk, belső mozgalmaink nem viharok többé egy pohár vízben..." (5) Végül álljon itt néhány pénzügyi adat arra nézve, hogy mi tette a Gyűjteményegyetem tervét és létesítését valóságos létszükséggé és igazi mentőövvé: 1914-ben a magot alkotó négy nagy közgyűjteményünk még együttesen 523 218 koronát kapott a költségvetésből s ezenfelül 213 780 korona ún. elhelyezési (= dologi fenntartási) pénzt. 1923—24-ben ugyanezek négyen 18 000 pengőt ill. plusz 42 110 pengő elhelyezési pénzt használhattak a közpénzből. (A korona-pengő viszony gyakorlatilag 1 : l-nek vehető!) Mindezek után nézzük meg a Gyűjtemény egy etem gyakorlati szerkezetét: „teljes tudatossággal arra törekedtünk, hogy a Gyűjteményegyetem Tanácsa éppen olyan elemekből alakuljon ki, amelyek bírnak azzal az egyéni függetlenséggel, ami a jól megalapozott autonómiának nélkülözhetetlen előfeltétele". (6) A fenti mondatoknak megfelelően a Gyűjtemény egy etem Tanácsának eredetileg az alkotó intézmények 10 főtisztviselője 10 egyetemi tanár és 5 mecénás műgyűjtő tagja volt, amely létszám a csatlakozó intézmnéyek révén nőtt, arányaiban azonban, ami a „független elemeket" illeti, nem módosult. A Tanács, mintegy a Gyűjtemény egy etem „kormányszerve" volt, azonban — éppen az egyes intézmények szakszerűségi önállóságának féltett védelme és az egymástól gyakran távoleső szakmai profilja miatt — részletkérdésekben nem volt plénumszerűen illetékes. A részletkérdéseket 5 tagú szaktanácsok intézték. A (fő) Tanács hatáskörébe tulajdonképpen a korábban a minisztériumi bürokrácia kezében lévő jogkör megy át. (Klebelsberg utal rá, hogy sokat tanult a Rockefeller Alapítvány rugalmas szerkezetétől, amelyben — „gyakorlatias" profilnál — a vezetést állandóan kiegészítették a szakemberi kollégiumokkal.) Így a Tanács hatáskörébe a következő jogok kerültek: a (saját) személyzetre nézve a jelölési jog, a miniszter csak visszautasíthat; a gyűjtési körök elhatárolása, rendezése; a saját területére nézve a szabályrendelet alkotási jog; elidegenítési jogok; költségvetési és zárszámadási jog (ez utóbbi nehézkesen ment, mert nem volt külön gazdasági hivatal, amikor pedig felállították végre, már megkezdték Hómanék az eredeti építmény szétszedését. A Tanács elé kerültek minden év végén — személyenként! — a tudományos tevékenységről szóló jelentések, amelyeknek kapcsán a Tanács intézkedéseket kezdeményezhetett a konkrét munkahelyi vezetést lépésre motiválva, pl. összeférhetetlenek fegyelmije, egyes tisztviselők alkalmatlanságának („meddőség") megállapítása érdekében. Klebelsberg nagyralátóan, egy jövendő fellendülés reményében a Tanácsnak a teljes ill. bővülő korporativitást is felrajzolja, amelyet majd az „adományok révén keletkezett nagy vagyon" jóvoltából lehet kialakítani. Amíg ez nincs meg, addig viszont állami alkalmazottként is kijárt a testületnek a bírói garancia, jogvédelem a sérelmes minisztériumi beavatkozás ellen. E „neobarokknak" nevezett korban a testület fontosságát és tekintélyét azzal is megalapozni óhajtották, hogy egy felsőházi tagot is delegálhatott. A Tanács hatáskörébe utalták az ekkor rendezett ásatásügy gondozását (addig nálunk erre nézve semmilyen állami vagy törvényhatósági szabályozás sem volt!) és a sajtócsere gazdaságos szervezését, amelyet főleg az egyetemi tanárok révén kellett befolyásolni. (S a már említett adományokból létrejövő saját vagyon a „Könyvtári, Levéltári és Múzeumi Országos Alap" majdani irányítása.) Különösen fontos szerepet szánt Klebelsberg az egyetemi tanároknak, akiktől nemcsak önkormányzati tapasztalatot várt, hanem főleg szelekciós, „káder-