Technikatörténeti szemle 13. (1982)

TANULMÁNYOK - Csernyné Vajda Ildikó: A magyar vízügy történetéből – Sajó Elemér

Kvassay Jenő 1919-ben bekövetkezett halálával a magyar vízgazdálkodás egy jelentős időszaka zárult le. Ugyanebben az évben a Tanácskormány vezetése — vízgazdálkodásunk történetében először — felismerte a vízgazdálkodás egységességének jelentőségét, szükségességét, azokat a lehetőségeket, amelyeket a gazdasági-műszaki fejlődés elősegítésében, a lakosság életszínvonalának emelésében biztosít. Ebben a felismerésben része volt Bogdánfy Ödön és Sajó Elemér haladó magatartásának. A Tanácsköztársaság ideje alatt Bogdánfy Ödön mérnök-tudós, a hidrológiai tudományok kiváló művelője állott a magyar vízügy élén. Hatalmas energiával fogott hozzá a szocialista szellemű vízgazdálkodás megszervezéséhez, de kevés volt a 133 nap ahhoz, hogy maradandót teremtsen. Ennek ellenére hasznos munka folyt a tanácsuralom idején: a csepeli kereskedelmi kikötő építésének folytatása, amelyet a Tanácskormány elsősorban Sajó Elemér felterjesztésének alapján, lelkes és meggyőző érvelése következtében fogadott el. A munkálatok Sajó Elemér irányításával — a munkástanáccsal összhangban — szünet nélkül folytak a Tanácsköztársaság fennállásának ideje alatt. A proletárdiktatúra bukása Bogdánfy Ödönt is magával sodorta. Kicsinyes és rövidlátó irigyei alkotó ereje delén, kimagasló tehetségét és eredményeit nem tekintve, félreállították és elnémították a kiváló szakembert. Sajó Elemér erőfeszítéseinek köszönhető, hogy a kikötő építése folytatódott, majd befejeződött — francia tőkével ugyan — mert a kormány semmi támogatást nem biztosított, pedig a magyar vízügy egyik igen jelentős alkotása a kikötő. Sajó Elemér a kikötő építésénél figyelembe vette a hazai és nemzetközi forgalmat, ami a Duna-Tisza csatorna tervezett megépítése után a hajózás vonatkozásában várható lett volna. A következő időszakban a jelentősebb anyagi befektetéssel járó, csak lassan és közvetve hasznot hozó vízimunkálatok háttérbe kerültek. A kultúrmérnökök kara hiába fogott össze, a kormány a meglevő művek fenntartását sem segítette. Ilyen nehéz körülmények között vette át Kvassay helyét és feladatkörét Sajó Elemér és munkája során megalapozta a magyar vízgazdálkodást. 1875. szept. 8-án született Örszentmiklóson. Mérnöki oklevelét a M. kir. József-műegyetemen szerezte 1897-ben. Rövid ideig a Földművelésügyi Minisztérium Vízügyi Osztályán dolgozott, majd az óbecsei zsilip építési munkálatait vezette. Ezután a Kultúrmérnöki Hivatalba került. 1900-ban fogott a Bega torkolati kamarazsilip megépítéséhez. A soroksári Duna-ág rendezési munkálataiban 1909-től vett részt. Helyettes vezetője volt a Kikötőépítő Bizottságnak, amely a mai csepeli, régi nevén Budapesti Kereskedelmi- és Ipari Kikötő munkálatait iránytíotta. Az Északi-bejárati hajózsilipet — ma Kvassay zsilip — is ő építette. 1919-ben — mint már szó volt erről — folytatta a munkálatokat és befejezte a soroksári Duna-ág szabályozását. 1928-tól — ismét a Földművelésügyi Minisztériumban — látta el a Balatonnal kapcsolatos munkák felügyeletét, emellett a Nemzetközi Duna Bizottság és a Dunai Állandó Műszaki Bizottság előadója volt. 1930-tól 34-ig az Országos Vízügyi Mérnöki Szolgálat vezetőjeként tevékenykedett, ahonnan nyugdíjba vonult, ugyanazon év, 1934. szept. 21-én Budapesten hunyt el. Munkássága során készítette el a Duna-Tisza csatorna tervét. Két nagy folyónk csatornával való összekötésének gondolata közel 200 évvel korábban már felmerült és fenn is maradt, rövid áttekintésben a következőképpen: az első törvényes intézkedést 1723-ban III. Károly pozsonyi decretumában találjuk. III.