Technikatörténeti szemle 13. (1982)

TANULMÁNYOK - Bugyi Balázs: Foglalkozási betegségek, mint ipari fejlődésünk mutatói a XIX. században

BUGYI BALÁZS* FOGLALKOZÁSI BETEGSÉGEK, MINT IPARI FEJLŐDÉSÜNK MUTATÓI A XIX. SZAZADBAN Az egyes mesterségek kiváltotta foglalkozási ártalmak a leggondosabb és legkorszerűbb ipari egészségvédelem esetén is valamennyi iparosodott vagy iparilag fejlett országban kimutathatók. Ezeknek a foglalkozási ártalmaknak feltárása hasznos mutatója az ipar helyzetének — létének, a munkások szociális helyzetének, az ipar fejlettségének, de egyben az egészségügyi és technikai egészségvédelem állapotának. Ezért szükséges a műszaki fejlődés történetének kutatásakor a foglalkozási ártalmak országonként, területenként, iparáganként, sőt ha erre mód van, az egyes bányaterületenként, foglalkozásonként és üzemenként is megismerni történeti fejlődésükben az egészségáratalmakat. A középkori Magyarország hatalmi helyzetét a felvidéki és erdélyi arany és ezüst ércbányák, az ércekből kitermelt nemesfémek nagy mennyisége — amely az európai össztermelésnek majd l/3-át tette ki — biztosította. Paracelsus Theophrastus Bombastus von Hohenheim (1) erdélyi és felvidéki nemesfém bányák vájárain észlelte a tüdők feltűnő gyakoriságú megbetegedését, az ún. „Bergfsucfiot", — a bányászok tüdőbetegségét. A XVII—XIX. században a tüdőgümőkór súlyos és gyakori népbetegség volt. Annak megállapítása, hogy a bányászok körében fellépő tüdőbetegség vajon „szokványos" tüdőtébécé-e vagy pedig a bányákban végzett munka következménye-e, akkori diagnosztikai lehetőségeink mellett meghatározni nem lehetett. A röntgenvizsgálat a századfordulót követően tett lehetővé ilyen irányú megállapításokat csupán. Az a tény azonban, hogy a bányászok körében a „tüdőgümőkór" lényegesen gyakoribb, súlyosabb lefolyású és gyorsabban a halálhoz vezető volt, bizonyította körükben e foglalkozási betegség fennállását, és ahol ez az ártalom fellépett, utalt a bányák porához hasonló kórokozó tényező fennállására. Erre utalnak Soltész János a Sárospataki Főiskola egészségtan tanárának könyvében foglaltak is (2). A portüdő betegségek különböző fajtáit akkor még nem tudták egymástól elkülöníteni. A XVIII. századtól kezdődően rendszeresen írnak le a magyar orvosjelöltek mind bécsi, mind pesti orvostudori értekezéseikben ólommérgezést (3). Ezt főképpen a fémfestők körében és a kevésbé kiégetett mázú cserépedény készítőinél találták. A cserepesek körében, főképpen Hódmezővásárhelyen az ólommérgezés tömeges méreteket öltött, amint ezt e korszak legkiemelkedőbb magyar iparhigiénikusa, Chyzer Béla kimutatta és a Nemzetközi Munkaügyi Hivatal — a későbbi Szervezet elődje — keretében ismertté is tette. A nyomdák porában * Budapest XI., Fadrusz u. 12. 1114