Technikatörténeti szemle 13. (1982)

TANULMÁNYOK - Pereházy Károly: Aranykoszorús műlakatos mestereink munkássága

Jungfer kezdeményezte, és az ő munkája révén vált általánossá. Műlakatosaink azidőben valóságos vasrózsa-kultuszt honosítottak meg, előbb az 1878. évi párizsi kiállításon mutatta be Jungfer ilyen jellegű munkáit, (4) később többen követték, és még a XX. században is szívesen alkalmazták, miként azt aranykoszorús mestereink munkái ékesen bizonyítják. A két világháború közötti időszak második felében már modern díszlakatos munkák is feltűntek, ezek tervei építészektől (pl. Weichinger Károly) származnak és mestereink „csupán" a műves kivitelezést végezték. A XIX. század utolsó harmadának kovácsoltvas-művességében alkalmazott formák uralkodó szerepet kaptak a két világháború között is, kivitelezésüket, technikai alakításukat tekintve azonban forradalmi változás következett be. A XX. század elejéig a hegesztés tűzben történt, a két vagy több összekötendő vasat felhevítették, majd a meglágyult elemeket kalapáccsal egymáshoz kovácsolták, és a képlékeny anyag eggyé vált, összeforrott. A kalapácsütések nyomai a vason megmaradtak és ezek a „stigmák" játékos felületek adtak az egyébként szabályos szelvényű, gyárilag készült rúdvasaknak. A XX. század elején a műlakatos műhelyekben egyre nagyobb teret hódított az autógén, és a XX. század húszas éveire egyeduralkodó lett a lánghegesztés, kiszorult a tűzihegesztés, könnyebbé vált a munka, de egyúttal eltűntek a tűzikovácsolásból adódó szépségek. A könnyebb megmunkálási mód veszélyeket is rejt magában. A meglágyított vasak súlyos kalapácsokkal történő összeerősítéséhez, a levelek rögzítéséhez csak vastag vasakat használhattak, a lánghegesztéssel vékony, hidegen domborított levelek is a szerkezetre erősíthetők. Az ilyen munkákat pedig aligha illethetjük kovácsoltvas alkotásoknak, inkább „bádoggá silányított fércmunka" jelzője illetheti. A lánghegesztés a szegecselést — a különböző elemek összeerősítésének ősi módját — is nagyrészt kirekesztette, pedig a szegecselés a szerkezeti szükségszerűségen túl az összeerősítésnek művészi kifejezője is lehet. A szegecsek pusztán ritmikus sorai dekoratív értékűek. A szegfejek pontszerű formájukkal a rozettához hasonlóan kiképzettek és egyes korokra jellemző metszésűek voltak. (5) A tűzikovácsolás mellőzéséről a lánghegesztés varrata is árulkodik. Ezért e technikánál az összeerősítések helyének meghatározására és módjára — a varrat eltüntetésére, esetleges fedésére — külön figyelemmel kellett lenni. A tervező építész vagy iparművész általában csak grafikusan kidolgozott tervet adott, a részletek megoldása, a műhelyrajzok készítése már fokozottabban a kivitelező műlakatos feladata lett. Mestereink rajzban és mintázásban jártassággal bírtak, így a műhelyrajzok szerkesztésére képesek voltak. Ha összehasonlítjuk a XIX. század utolsó harmadának eklektikus vasművességét a két világháború közötti eklektizáló formanyelvvel, úgy futólagos rátekintéssel különbség alig fedezhető fel. A reneszánsz fűzött rácsót ugyan még láthattuk, de a jellemző sziluettképek elmaradtak és főleg a barokk orientációjú ornamentika kapott nagy szerepet, és nem szűnt meg a növényi ornamentika természethű utánzása sem. Az előbbiekben már szó esett, hogy a törekvő segédek a céhrendszer eltörlése után is gyakorlatot szerezni külföldre mentek. Utvonaluknak végcélja leggyakrabban Németország (és itt Ausztria, sőt az örökös tartományok is értendők) vagy Franciaország volt, vagy mind a kettő. Aligha véletlen, hogy éppen ebben a két országban látták szükségesnek a további gyakorlat szerzését. A román kortól, a XI—XII. századtól, a XX. század fordulójáig e két nemzet vasművesei versengtek az elsőségért. A román korban és a gótikában a franciák