Technikatörténeti szemle 12. (1980-81)

TANULMÁNYOK - Ifj. Bartha Lajos: A legrégebbi magyarországi alapmeridiánok történetéhez

3. A „legendás" magyarországi alapmeridiánok A reneszánsz idején fellendülő csillagászati és geográfiai tevékenység nyomán a XV. századtól Európa-szerte egyre több alapmeridiánnal (bázismeridiánnal) találkozhatunk. Bár a térképrajzolók többsége még a Ptolemáioszi lapok keretébe illesztette alkotását, és eszerint számlálta a hosszúsági fokbeosztást, a csillagászati megfigyelések összeállításában a híresebb észlelők már egyre gyakrabban saját obszervatóriumukra vonatkoztatták adataikat. Itt kell azt is kihangsúlyoznunk, hogy a csillagászattól akkoriban elválaszthatatlan csillagjóslás — asztrológia — számításai mindenkor az adott helység helyi-idejében történt. Az időmérés és a megfigyelés pontatlanságai miatt azonban az asztrológusok gyakran aggodalom nélkül használták valamely más közeli helység délkörére vonatkozó adatokat. A korai bázismeridiánok közé tartozik a bécsi délkör is, amely az egyre híresebbé váló bécsi egyetem csillagászainak tevékenysége nyomán vált ismertté. A XV. sz. elején Johannes de Gmunden, majd a hírneves Georg Peuerbach (1423—1461) és még híresebb tanítványa, Johannes Regiomontanus (Joh. Müller, 1436—1476) a bécsi délkörre számította észleléseit. Nagyon valószínű, hogy a magyarországi asztrológusok és asztronómusok is főként a bécsi meridiánra vonatkozó adatokat használták fel, legfeljebb a Ptolemáioszi térképek fokhálózata alapján kiolvasott hosszúság különbséggel módosították a számértékeket. (1 fok hosszúság különbség időben 4 percnek felel meg.) Tény, hogy semmiféle adat sem szól a korai reneszánsz idején létező magyarországi alapdélkörök mellett! Ennek ellenére több adat is azt a felfogást sugallta, hogy a XV. sz. során hazánkban három bázismeridiánt, sőt a számos reneszánszkori null-meridiánok egyikét is kimérték. Csupán az utóbbi években történtek kísérletek e vélekedések felülbírálására (Zimner, 1967., Bartha, 1978.), mivel azonban széles körben elterjedtek, cáfolatukkal ezen a helyen is behatóbban kell foglalkozni. a) A nagyváradi kezdőmeridián. — A hazai és külföldi csillagászattörténeti irodalomban egyaránt megmelítik, hogy Georg Peuerbach, a bécsi egyetem tanára, valamint V. László magyar király (és Ausztria hercegének) udvari asztrológusa, a nap- és holdfogyatkozások számítására szerkesztett táblázatait a nagyváradi délkörre számolta. (Wolf, I., Zinner, 1936., Dezső, 1944.) Peuerbach 1455 körül szerkesztett táblázatának nyomtatott kiadása „TABULAE ECLYPSIUM MAGISTRI . GEORGIJ PEUERBACHIJ ..." címmel 1514ben jelent meg Bécsben, Georg Tanstetter (Collimitius) kiadásában. (Fellelhető: Orsz. Széchényi Könyvtár, ANT. 877. alatt.) A kiadó bevezetőjében megemlíti, hogy a táblázatok egy kódex-változatát Peuerbach pártfogójának és barátjának, Vitéz János nagyváradi püspöknek ajánlotta; innen az elnevezés: „Waradiensis tabulae apelluit" (5. levél recto, 15—16 sor). A „Propositio" c. fejezetben azonban világosan áll, hogy a számítások a bécsi délkörre — „Ad meridianum Viensem" — készültek. (12. lev. recto.) Vitathatatlan tény azonban, hogy a táblázatoknak valóban készült olyan kéziratos másolata, amely a feltételezett nagyváradi meridiánra szól, ezek nyomán terjedt el a közismert elnevezés: „Tabulae Waradiensis" (Váradi táblázatok). (Ábel, 1880., Juhász, 1931. p. 8.) Ismeretes, hogy a csillagászat és főként az asztrológia iránt nagyon érdeklődő Vitéz János (1408?—1472), nagyváradi püspökként csillagvizsgálót rendezett be rezidenciájában. Ide küldte Peuerbach egyik maga szerkesztette műszerét, a quadratum geometricumot, és ezért számította táblázatainak egyik verzióját is Nagyvárad hosszúságára. Arra vonatko-