Technikatörténeti szemle 12. (1980-81)

KRÓNIKA - Vajda Pál: Bay Zoltán kitüntetése

BAY ZOLTÁN KITÜNTETÉSE A tudományos világ, elsősorban pedig az amerikai és a magyar fizikusok 1980-ban ünnepelték meg Bay Zoltánnak, az Egyesült Államokban élő jeles magyar kutatónak 80. születésnapját. Ez alkalommal a philadelphiai Franklin Intézet 1980. június 25-én Bay Zoltánt és munkatársát, John A. Whiteot a Boyden-díjjal jutalmazta. Ezt a díjat mindeddig három alkalommal adták ki: 1907-ben, 1939-ben és 1960-ban. A jelen alkalommal a Franklin Intézet tudományos és művészeti bizottsága a díj megosztását javasolta: „Bay L. Zoltánnak és John A. White-nak a metrológiában (mérték-tudományban), R. Edward Nathernek és Brian Warnernek a pulzárok optikai kisugárzása elemzése terén végzett munkájáért". A díjat Uriah Boyden amerikai mérnök és feltaláló alapította, 1859. március 23-án, olyan vizsgálatok jutalmazására, amelyek annak megállapítására szolgálnak, hogy a különböző színű (hullámhosszúságú) sugarak a vákuumban egyenlő, vagy eltérő sebességgel terjednek-e? Az alapítvány előírása szerint az azonosságot, ill. eltérést a sugárzás „legalacsonyabb ismert frekvenciája, az infravörössugarak, és a legmagasabb frekvenciájú ultraviola sugarak között" kell meghatározni. Az a kérdés, hogy a különböző színű, vagyis különféle hullámhosszúságú (ill. rezgésszámú) fénysugarak azonos sebességgel terjednek-e, a múlt század elején merült fel. (Lényegében a probléma a fénysebesség első egzakt mérésével — Römer, 1675 — egykorú, ám kezdetben a fizikusok magától értetődően feltételezték, hogy a különféle színű sugarak légüres térben egyforma sebességgel terjednek.) A XIX. század elején az optikai színkép megismerése, majd pedig a fényre vonatkozó elméleti vizsgálódások vetették fel újból ezt a kérdést. Csillagászati megfigyelések (az ún. aberráció jelenségének tanulmányozása) már ekkor is arra utaltak, hogy ha van is eltérés a különböző színű sugarak terjedési sebessége között, az igen csekély lehet. Földi kísérletek alapján A. Fizeau mutatta ki, 1849ben, hogy a különböző hullámhosszúságú sugarak terjedési sebessége vákuumban a mérési hibahatáron belül azonos. A következő évtizedekben többen is foglalkoztak a különböző hullámhosszúságú sugárzások terjedési sebességének mérésével, így többek között F. Arago és C. Flammarion is. Számottevő eredményt a mérési pontosság növelése terén csak a századforduló táján sikerült elérni, ismét csak csillagászati fénysebességmérés révén. A Boyden-díjat először P. R. Heyl számára ítélték oda, 1907-ben, majd 1939-ben J. S. Hallnek adták át. Legutóbb a korszerű fénysebességmérés hírneves kidolgozója, C.I. Aslakson kapta meg, éppen méréseiért. Századunkban ez a vizsgálat igen nagy jelentőségűvé vált. Amint a rádiócsillagászat angol úttörője kifejtette: „Mivel a fény sebessége egyike a legalapvetőbb fizikai mennyiségeknek, azon mérések, amelyek ennek állandóságát mutatják a hullámhosszal, a fizika alapjainak szempontjából érdekesek". Maga Lövell az ún. flare-csillagok (gyorsan fellángoló csillag-típus) optikai és rádiócsillagászati megfigyelése alapján kimutatta, hogy a 0,54 mikron hullámhosszúságú látható fény, és az 1,2 milliméteres rádióhullámok terjedési sebessége a vákuumban milliomod rész pontossággal egyezik. Legutóbb Brian Warner és R. Edward Nather az Arizona Egyetemen a rendkívül szaporán változó energia kibocsátású pulzárok különböző színű sugárzását tanulmányozta. (Az NP 0532 jelű pulzár sugárzás ingadozásának periódusa pl. 33,09500 millsecundum.) Kutatásaikat 1969-ben a texasi McDonald Obszervató-