Technikatörténeti szemle 11. (1979)

TANULMÁNYOK - Valentiny Pál: A gazdaság és a technika problémái a XIX. századi elektromosiparban

— és ez inkább a XX. századra jellemző — a konjunkturális változásokat máshogyan értékelő fogyasztási cikkek piacára való betörésben nyilvánulhat meg. A legtöbb vállalat mind a két megoldással él, a termelési szerkezet bővítése során rendszerint új gyárak nőnek fel, többnyire a trösztök kebelén belül.

Az ilyen jellegű termékekre épülő következetes pénzügyi stratégiát a Ganz gyár a villamos cikkek vonatkozásában nem tudta követni. A villamossági berendezések gyártása a Ganz gyár össztermelésében, a 80-as években, 6—7° o-kal részesedett, így a villamossági cikkek forgalma eltörpült a mechanikus gyártmányoké mellett, ennyiben a villamossági osztály fontos egysége, de mégiscsak részegysége maradt egy amúgy sem nagy tőkeerejű cégnek. Az egyre több jövedelmező üzlet és a forgalom ugrásszerű megnövekedése — 1880— 84-től 1890—94-ig a forgalom megduplázódott — sem volt elegendő azoknak a változtatásoknak a végrehajtásához, amelyeket a Ganznál nagyobb nyugateurópai cégek már fokozatosan tervbe vettek. A tipizálás, a technológia átalakítása az egyedi gyártás köréből a sorozatgyártás felé, a kézi és gépi munka arányának a megváltoztatása, a termékszerkezet helyes megválasztásán nyugvó pénzügyi egyensúly, a piac monopolizálása — mind elmaradt vagy csak kis mértékben valósult meg a Ganz villamossági osztályán.

Ugyanígy a Ganz gyár nem tudta kiaknázni az áramszolgáltatásban való részvétel adta előnyöket. A Ganz cég ugyan az áramszolgáltatók egész sorában vállalt érdekeltséget, de ezt csak úgy tudta megoldani, hogy külföldi tőkével társult. Eleinte a részesedési rendszer révén még csak kölcsönös érdekeltségi viszony alakult ki a Ganz és a német tőke között, ez azonban határozottabb függőséggé vált, amikor a vállalat részvénytöbbsége a Rotschild bankházhoz szorosan kapcsolódó Hitelbank kezébe került. A Hitelbank ugyanis ettől kezdődően részt vett az áramszolgáltató vállalatok alapításában, ekkor már a Ganz gyár csak az erőművekhez szükséges berendezések szállítójaként léphetett fel. Ennek következtében a gyár elesett attól a viszonylag stabil profitlehetőségtől, amelyet az áramszolgáltatásban való részvétel biztosított, s amely profit immár a Hitelbankhoz folyt be. A Hitelbank által képviselt új vezetési irányt jellemzi az a tény is, hogy a későbbiekben a vállalat a termelés bővítéséhez szükséges tőkét elsősorban nem az alaptőke emelésekkel, önfinanszírozás útján, hanem banki kölcsönökkel tudta csak biztosítani.

Az elektromos osztály megalakulásakor a vállalat jóformán versenytárs nélkül állt a piacokon, de alig egy évtized leforgása alatt kialakult Németországban a világ egyik legerősebb elektromosipara, amely immár állandó konkurensként jelentkezett. A Ganz gyár végülis sohasem került abba a monopolista, kínálati pozícióba, melyben a kikisérletezett és gyártható termékeiből való választásra késztethette volna az ügyfeleket. A hazai piac csak töredékét tudta a gyár kapacitásainak lekötni, viszont a külső piacokon nem tudott szilárd pozíciókat és nagyobb méretű, egységes piacot találni, ahol termékeit, mint általa diktált választékot kínálhatta volna.

A megrendelésekért folyó versenyben csak az alkalmazkodás és az igen jó minőségű termékek gyártása volt az a tényező, amellyel a gyár szorítóba léphetett. A többi, nyugat-európai vállalat fúziók és leányvállalatok alapításával érte el azt a nagyságot, amellyel a piac befolyásolása egyáltalán lehetséges. A Ganznak azonban nem volt kivel fuzionálnia. A német cégek voltak az egyetlen szóba jöhető partnerek, azonban a velük való fúzió, éppen a mono- polizáltságuk magasabb foka és a hatalmas tőkeerő miatt, csak alárendelt helyzetbe taszíthatta a Ganzot. Az igen értékes, technikatörténeti jelentőségű

130