Technikatörténeti szemle 11. (1979)

KÖNYVISMERTETÉS - Teőke Géza: Herbert Fank York: A tanácsadók. Oppenheimer, Teller és a szuperbomba

végső fokon döntő politikusokra, a tudósnak („az írástudónak”) erkölcsi köte- legessége a saját meggyőződését hirdetni és igazságának tudatában, annak megvalósításáért, minden rendelkezésére álló eszközzel humánus módon harcolni.

Teller Ede 1908. január 15-én született Budapesten, 1935-ben ment Amerikába. Kiváló képességeit ott is hamarosan felismerték, és már mint az University of California, Berkeley fizika tanára jelentős hírnévre tett szert. Téliért tudása és éles elméje — Oppenheimerhez hasonlóan — rendkívül meggyőzővé tette és bár ő sem volt minden arroganciától mentes, — York tudomása szerint — sohasem szakította meg ellenfelei érvelését és nem mondott bántó megjegyzéseket a legélesebb viták hevében sem.

Teller és Oppenheimer jól Ismerték egymást és szakmai vitájuk sohasem vezetett teljes szembenállásukhoz. Mindegyikük a maga módján próbálta meggyőzni a felsőbb hatóságokat saját nézeteinek és szempontjainak helyességéről.

Oppenheimer ezt nagyon hatékonyan tette a rendelkezésére álló csatornák útján, minthogy számos fontos bizottságnak volt tagja. Tehernek nem voltak ilyen formális csatornái, de viszont, sok jó barátja és csodálója volt felsőbb körökben.

Oppenheimer gyorsan felfogta és analizálta a komplikált helyzeteket. Ezzel szemben Teller brilliáns kitalálója volt új ötleteknek és fáradhatatlanul forgatta agyában azokat a kérdéseket, amelyek valamilyen szempontból érdekelték.

E két neves elméleti fizikus működésének háttere sok tekintetben hasonlóvá vált; kulturális és politikai érdeklődésük messze túlterjedt tulajdomtép- peni hivatásuk területén. Egy generációhoz tartoztak.

Teller a politikai arénában való megjelenését követő években (vagyis a II. világháború befejezése után nemsokára) jelentős sorát nyerte meg a magas állásokban levő barátainak és csodálóinak. Teller a legkomolyabb megbeszélések vagy viták alkalmával olyan kedvezően befolyásolta legtöbb hallgatóját, hogy azok, különösen a politikusok és az államférfiak, már eleve hajlamosak voltak elhinni azt, amit mondott.

Pjotr Kapica egyike a Szovjetunió Tudományos Akadémiája legjobban megbecsült tagjainak. Fiatal korában Angliában dolgozott a Cavendish Laboratóriumban Rutherford munkatársaként.

Hazatérte után a Moszkvában épített laboratóriumot vezette, amelyben a rendkívül erős mágneses mezők és a rendkívül alacsony hőmérsékletek problémáival foglalkozott.

Kapica a II. világháború idején állami és akadémiai bizottságok tagjaként tanácsadója volt a kormánynak számos tudományos kérdésben, beleértve az atombombát is. Nem volt azonban tagja annak a viszonylag kis csoportnak, amely közvetlenül dolgozott az atombomba kifejlesztésén.

Miután az amerikaiak 1945 nyarán három atombombát felrobbantottak, a szovjet programot nagy mértékben meggyorsították. Kapica röviddel ezután bejelentette, hogy nem hajlandó az atombomba kifejlesztésén dolgozni. Ugyanakkor biztosított engem — írja könyvében H. York —, hogy „ennek a visz- szautasításnak nem volt sem politikai, sem erkölcsi oka”. Kapica egyszerűen úgy vélte, hogy miután az USA-nak van már atombombája, nem kétséges, hogy a Szovjetuniónak is lesz.

282