Technikatörténeti szemle 10. (1978)
A MÉRÉS ÉS A MÉRTÉKEK AZ EMBER MŰVELŐDÉSÉBEN című konferencián Budapesten, 1976. április 27–30-án elhangzott előadások II. - Vértes L.–Angeli I.: A vér- és vizeletcukor meghatározó mérési módszereinek története
A cukorbetegséggel kapcsolatos laboratóriumi mérések számos szempont figyelembevételét követelik meg. Ezért témakörünk demonstratív példája annak is, hogy körültekintően kell a mérési kritériumokat meghatározni, és az eredményeket interpretálni. Kevés cukrot ürítő cukorbetegek esetén, vagy amikor a betegség kezdetén cukrot csak étkezés hatására ürítő betegről van szó, a reggeli, éhomi vizeletvizsgálat negatív eredményt adhat. Nem mindig kielégítő az sem, ha a beteg által 24 óra alatt ürített vizeletet vizsgálják. A cukor elbomolhat, de ha kevés az ürített cukor, az egész napi vizeletmennyiségben felhígulva a mérési próbák érzékenységi küszöbe alatt marad, tehát kimutathatatlan. A szűrővizsgálatok, azaz a nagy tömegben végzendő mérések igénye vezetett az úgynevezett szűrő papírcsíkok alkalmazására. Ezek ferment papírok, amelyek a vizeletbe merítve cukor jelenlétekor bizonyos színreakcióval válaszolnak. Ilyen pl. a Clinistix, Glucotest, Tes-tape, Biophan-G, Combur-test. Ezek tájékozódást tesznek lehetővé, gyanú esetén további, alaposabb eljárásokra van szükség. A vizeletcukor quantitatív meghatározását szolgálja a polarimetria. Régebben a vércukor vizsgálat elvégzése csak az élettani, kutató laboratóriumok előjoga volt, nagy vérmennyiséget és gyakorlott szakembert kívánt. Gyakorlatilag csak tudományos szempontból került szóba vércukorszint meghatározás. Az egyik legnagyobb anyagcsere kutató, Hetényi Géza belgyógyász tanár már 1933-ban utalt arra, hogy a vércukor az általános érdeklődés középpontjába került. A vércukorszint meghatározása egyike a leggyakrabban használt laboratóriumi méréseknek. 1913-ban Bang dolgozott ki vércukorszint mérésére alkalmas módszert, ezt az újabbak váltották fel. Az eredmény megítélésében fontos, hogy a meghatározáshoz milyen módszert használunk, továbbá, hogy hajszálérből, vagy visszérből nyerjük a vérmintát. A vércukrot meghatározó módszerek három fő csoportba sorolhatók. 1. Az úgynevezett redukciós próbák a cukor redukciós képességén alapulnak. A legismertebb az 1923-ból származó Hagedorn—Jensen metódus. 2. Az úgynevezett enzimatikus módszerek, a legspecifikusabbak. A glucos oxydase-peroxydase eljárást Hughet és Nixon vezette be 1957-ben. Ez a legalkalmasabb a gyakorlat számára, relatíve nem drága, kevésbé időigényes. Enzimatikus gyors teszt is ismeretes, a Dextrostix. A betegágy mellett egy perc alatt leolvasható, de kevésbé pontos. 3. A furfurol-módszerek közé tartozik az orto-toluidin használata. 1959-ből Hultmann nevéhez fűződik. A legspecifikusabb a Smidt által 1961-ben ajánlott cukor-UV teszt. Drágasága és időigényessége miatt csak tudományos kutatásokban alkalmazzák. Említettük, hogy az értékelés függ a módszertől. A normális értékek Hagedorn— Jensen módszer esetén 80—120 mg/100 ml, orto-toluidin módszerben 60—120 mg/ 100 ml. Ha a hajszálérből és a visszérből vett mintákat hasonlítjuk össze, a visszeres mintákban a vércukor értékek általában 5—20 mg/100 ml-rel alacsonyabbak. A legutóbbi évek vívmánya az a berendezés, amely már a korszerű medicina útját jelzi. A laboratóriumi személyzet- és időhiány tette szükségessé automaták szerkesztését. Az egészségüggyel szemben támasztott mind nagyobb követelmények igénylik ezt. Minél rövidebb idő alatt minél több és minél pontosabb vizsgálatot kérünk a laboratóriumtól. Ezen feladatok maradéktalan megvalósítását szolgálja a
