Technikatörténeti szemle 10. (1978)

A MÉRÉS ÉS A MÉRTÉKEK AZ EMBER MŰVELŐDÉSÉBEN című konferencián Budapesten, 1976. április 27–30-án elhangzott előadások II. - Vértes L.–Angeli I.: A vér- és vizeletcukor meghatározó mérési módszereinek története

A VÉRVÉRTES LÁSZLÓ*—

ANGELI ISTVÁN ÉS VIZELETCUKOR MEGHATÁROZÓ MÉRÉSI MÓDSZEREK TÖRTÉNETE A cukorbetegség a szénhidrát- és zsíranyagcsere zavara, amely a hasnyálmirigy belső elválasztási! termékének, az insulinnak a hiányából, csökkent elválasztásából, vagy hatástalanságából származik. Mai tudásunk szerint gyógyíthatatlan, de gyógyszeresen egyensúlyban tartható. Jelentőségére utal, hogy az újabb adatok szerint a lakosságnak 3—4%-át érinti. Tekintettel arra, hogy a betegség felismerésében és gondozásában a klinikai tünetek mellett objektív laboratóriumi paraméterek szükségesek, a vér- és vizeletcukrot mérő eljárások elválaszthatatlanok a cukorbetegség történetétől. Egyszerűsítve a kérdést, a cukorbetegség alapvető jellemzője a magas vércukorszint és cukor megjelenése a vizeletben. Ez utóbbi csak a vércukor bizonyos szintje (160—200 mg/100 ml vércukor koncentráció) esetén következik be. Az időszámítás előtt 1500 táján keletkezett Ebers-papyrusb&n szó esik olyan betegségről, amely nagy mennyiségű gyakori vizelettel jár. Celsus, római orvos, aki az időszámítás kezdetén élt, említ bizonyos betegséget: sok vizelet ürül, fájdalom nincs, a beteg lesoványodik. Aretaeus-tól származik a betegség neve: diabetes, amelynek nyelvújításbeli magyar fordítása: hugyár. A kezdetben tapasztalat, észlelés szolgáltatott adatot: az Ajur-Védában Susruta közli: „A beteg vizeletéhez hangyák sereglettek". Thomas Willis oxfordi orvos valószínűleg megkóstolta a betegek vizeletét, 1674-ben kelt véleménye szerint ugyanis „mintha méz vagy cukor volna feloldva benne". 1777-ben Mathew Dobson Liverpoolban mutatta ki kémiailag a cukrot a vizeletből. A cukor kimutatása a vérből és vizeletből történhet. Az idők folyamán mind több, korszerűbb módszert dolgoztak ki. Régóta ismeretes, hogy egészséges ember vizeletében is kimutatható kis menynyiségben redukáló anyag, így cukor is. Ha orvosi értelemben „cukor ürítés"-ről beszélünk, ez alatt mindig kóros állapotot értünk, ami helytelen: éppen az említettek értelmében normális körülmények között is észlelhető ilyen. Anyagcsere szempontjából egészséges egyén naponta maximum 140 mg cukrot üríthet. A vizeletcukor kimutatására Trommer 1841-ben, majd Fehling 1848-ban vezetett be ma is használatos próbát. Későbbi a Nylander eljárás. Ennek hátránya, hogy munkaigényesebb, más redukáló anyagokkal is pozitivitást ad és kevésbé érzékeny cukorra. Különböző gyógyszerek is pozitívvá teszik. Megjegyzendő, hogy a vizeletcukor meghatározása önmagában nem elegendő. li Kórház