Technikatörténeti szemle 9. (1977)

A MÉRÉS ÉS A MÉRTÉK AZ EMBERI MŰVELŐDÉSBEN című konferencián Budapesten 1976. április 27–30-án elhangzott előadások I. rész - Benkő I.–Kiss L.: A hőtani mérések történetének néhány speciális vonása a kísérleti fizika fejlődésének tükrében

utóbbi emlékeztet Galenus 4 fokra és 3 részre osztott „hatásskálájára". Meg kell jegyezni, hogy Newton — kortársaival egyetemben — még nem tett különbséget egy test „hőtartalma" és hőmérő által mutatott hőmérséklete között. Ezt mutatja a calor, gradus caloris, temperies szavak vegyes használata. A továbbiakban Newton munkáihoz fűzött kommentárjaiban Amonton 1703-ban fejt ki egy — a továbbiakban még sokáig nem alkalmazott — értékes gondolatot: állandó hőmérsékleti alappontokul a víz forráspontját és azt a hideget javasolja, ahol „a levegő minden rugalmasságát elveszti". Ez tulajdonképpen az abszolút zérus hőmérsékletre vonatkozó korai utalás. A mai napig is használt hőmérsékleti skálák megteremtői közül Fahrenheit volt az első. 1724-ben közzétett rendszerében az egyik alappont a víz-jég keverék hőmérséklete (32 fok), a másik az emberi test hőmérséklete (92 fok) volt. Később a második alappontot módosította, a víz forráspontját 212 fokra választva meg. A Fahrenheit skála napjainkig fennmaradt az angolszász országokban, az idő és szögértékek mérésére használt skálák 60-ados osztásához hasonlóan őrizve az ősi babiloni számrendszer emlékét. (A víz olvadás és forráspontja között 180 F° van). Reaumur 1730-ban a víz olvadás és forráspontja közötti távolságot 80 részre osztotta. Érdekes ennek indoka: az első időben ő is, Fahrenheithez hasonlóan, alkoholt használt mérőfolyadékként és kísérletei szerint ennek hőtágulása 80/1000 rész volt. A méterrendszert használó országokban elterjedt hőmérsékleti skálát az uppsalai A. Celsius 1742-ben alkotta meg. Első hőmérőin a jég olvadáspontját 100 fok, a víz forráspontját 0 fok jelölte. Csak 8 évvel később, 1750-ben tért át a mai napig szokásos fordított jelölésre. Ebből látszik, hogy ekkoriban még a hőmérséklet növekedési iránya sem volt egészen világos. A hőtani kísérletek kvantitatív kiértékeléséhez alapvetően szükséges hőmérsékletmérés ún. empirikus skálája és a megfelelő műszerek megalkotása az első jól regisztrálható kísérletektől számított mintegy másfélszáz év múlva született meg. Az elméletileg ekkor még tisztázatlan hőtani fogalmak kialakításához ez döntő lépést jelentett. Hosszú volt még azonban az út a hőmérsékletfogalom tisztázásáig is, az abszolút hőmérsékleti skála megalkotásáig. A hőmérsékletmérő eszközök fejlődése napjainkig A hőtani, hőtechnikai kutatások alapvető mérőeszköze a hőmérő. Ahogy azonban a vizsgálatokba bevont hőmérséklettartományok lefelé és felfelé kiterjedtek, a XVIII. században megalkotott higanyos hőmérők egyre kevésbé feleltek meg a célnak. Ezen egy ideig új hőmérőfolyadékkal, semleges, nagynyomású gázpárnával segítettek. Van azonban ezeknek a hőmérőknek más hátrányuk is: szűk helyen, vagy pontszerű mérésekre nem alkalmazhatók, időállandójuk nagy. Ehhez más elven működő hőmérőkre van szükség. Elvben a testeknek szinte minden tulajdonsága felhasználható hőmérsékletmérésre, hiszen többé kevésbé mind hőmérséklet-függőek. A méréstechnika szempontjából igen nagy jelentőségű Seebeck 1823-ban tett felfedezése a két különböző fémből álló áramkörben hőmérsékletkülönbség hatására keletkező villamos feszültségről. A termoelemes hőmérőt Péclet használta először, akinek nevét a hőtan egy hason-