Technikatörténeti szemle 8. (1975-76)

TANULMÁNYOK - Kempler Kurt: Adatok a hazai üzemegészségügy történetéhez

tani kötelesek, esetleg haszontalan kiadásokkal terheltetnek." - Az ipartörvény ugyan az iparfelügyelőkre bizta, hogy a gyárakban és ipari üzemekben ellenőrizzék e felszereléseket, azonban az iparfelügyelők "idevágó utasítás hiányában nincsenek abban a helyzetben, hogy kellően elbírálhassák, vajon az egyes ipartelepeken a vizsgálatok alkalmával talált kötő- és gyógyszerek megfelelnek-e annak a szükségletnek, melyet kielégíteni az illető telepen hivatva volnának. A kellő utasítások hiányában maguk az ellenőrző hatóságok sem követhetnek ez irányban egyöntetű eljárást, s az iparfelügyelők sem felelhetnek meg a törvényben előirt feladatuknak." Miután a törvény megalkotása óta eltelt több mint 6 év alatt eljutottak ennek a problémának a felismeréséig, a továbbiakban e miniszteri rendelet "valamennyi kir. ker. iparfelügyelőnek" címezve, tételesen meghatározta az ipartelepeken mindenkor készletben tartandó elsősegélynyújtáshoz szükséges gyógyszereket és kötszereket. K szempontból három csoportba sorolta az üzemeket. Az első csoportba azok a nagyobb ipartelepek tartoztak, amelyek erőgépet használtak és legalább 20 alkalmazottat "rendszerint" foglalkoztattak. A második csoportba tartoztak azok az üzemek, amelyek az emiitett két feltétel közül csak az egyiknek feleltek meg, azaz vagy erőgépet használtak, vagy húsznál több dolgozójuk volt. Mindkét tipusu üzemnél 23 pontban tételesen felsorolt és mennyiségileg meghatározott gyógy- és kötszeranyag készletbentartását irta elő a jogszabály; különbség csak a mennyiségben mutatkozik. (Lásd I. táblázat.) - A harmadik csoportba azokat az ipartelepeket sorolta a rendelet, ahol "az üzem természetéből kifolyólag" mérgezések fordulhatnak elő; itt az előzőekben előírtakon kivül még további 9 kötelező tétel szerepelt (lásd II. táblázat). A felsorolt elsősegélynyújtó anyagok túlnyomó többsége egy háromnegyed évszázad óta nem változott, ma is használatos. Alapvető különbség a terápiás felfogásban talán csak az égési sebek ellátására szánt vazelin tekintetében van. A továbbiakban azt is előírta a rendelet, hogy a gyárvizsgálatok alkalmával az iparfelügyelők győződjenek meg arról, hogy valóban vannak-e ott elsősegélynyújtásra kiképzett egyének. Ennek hiányában felhívta őket a szükséges Intézkedéseknek az elsőfokú egészségügyi hatóság utján történő megtételére. A rendelkezés befejező soraiból kitűnik, milyen jelentős elmaradással kellett a végrehajtás során számolni. Az utolsó mondat ugyanis igy szól: "Figyelmeztetem azonban Czimet, hogy ezen eljárásában a lehető legnagyobb tapintatot tanúsítsa, a mire működése minden részénél nagy szüksége van, nehogy az Intézményt népszerütlenitse." Talán ennek a figyelmeztetésnek volt az a következménye, hogy az üzemi balesetek száma nem csökkent és az 1900-as évek elején elérte a 36 ezreléket (5). A foglalkozási ártalmak terén sem érződött az iparfelügyelők működésének hatása. Egy reprezentatív felmérés szerint a temesvári állami dohánygyári munkásnők 54%-a volt bevallottan beteg, kétharmaduk "a gyárban való munkálkodása közben betegedett meg" (6). Annak ellenére, hogy a balesetek a kisiparban lényegesen ritkábban fordultak elő, mégis a munkások szivesebben dolgoztak a nagyipari üzemekben, mert ott magasabb bért kaptak és a munkaidő is szabályozottabb - többnyire rövidebb volt (7). A dualizmuskori iparfejlődésen belül annak üzemegészségügyi vetületeit a korabeli szerzők (8,9) mellett utóbb is többen tanulmányozták (10, 11, 12, 13). Jelen munkámban e korszak történetéből egy olyan problémakör pontos feltárására törekedtem, melyről eddig ilyen részletes adatokat nem publikáltak.