Technikatörténeti szemle 8. (1975-76)
TANULMÁNYOK - Vajda P.–White, J. A.: Bay Zoltán úttörő Hold-radar kísérletének harmincadik évfordulója és a korszerű radar csillagászat
de az alkalmazás és a működési elv azonos maradt azzal, amelyet Bay alkalmazott a visszhang-jelek zajszint fölé emelésére. Világosan kitűnik ez például abból a kísérletből, amelyet R. Price csoportja végzett 1959-ben a Vénuszról visszaverődő radarjelek legkorábbi észlelésére a Massachusetts Institute of Technology Lincoln Laboratóriumában (17). A vevő kimenő jeleit mágneses szalag rögzitette és később digitális számitógép dolgozta fel. Ennek a kisérletnek ismertetésében P. E. Green és G. H. Pettengill (18) a következőket mondják "A feldolgozásnak kettős célja volt. Először, mivel az egyes jelek túlságosan gyengék voltak ahhoz, hogy az alapzajtól megkülönböztethetők legyenek, szükséges volt a sok ezer felfogott visszhang és zaj összegezése, a jel/zaj arány feljavítására. Mivel a visszhangnak többé-kevésbé állandó jellege van, és a zaj impulzusról impulzusra változik, az előbbi az összegezésben gyorsabban növekszik, mint a zaj." Számos más csoport későbbi Vénusz-radar kísérleteit tárgyalva A. G. Smith és T. D. Carr ezeket irják könyvük (14) 123. oldalán: "Az érzékenység óriási megnövelése, amelyre szükség volt, hogy a Vénuszról radar visszhangokat lehessen észlelni, főképpen a hosszú idejű integrációs technikával volt megvalósítható, amely lehetővé teszi, hogy a mélyen a zajszint alatt levő jelek kimutathatók legyenek. Az az egyedülálló módszer, amelyet Bay az ő úttörő holdradar kísérletei céljára dolgozott ki, példa erre az eljárásra." A radarcsillagászat ujabb, nagy tökéletességre fejlesztett kísérleteiben a célkitűzés ritkán irányul mindössze arra, hogy az égitestekkel összeköttetésbe jussunk. Azokban a kísérletekben, amelyekben a cél a Hold és a bolygók felületének térképe zése , a jelfeldolgozás két dimenziós: az időkésés és a Doppler-eltolódás két független skálán megy végbe. Az ilyen feldolgozás a fortiori azt kivánja, hogy nagyon gyön ge jelek igen nagy számát összegezzük, amelyek kicsiny felületelemekről jönnek. Úgyszólván kivétel nélkül minden korszerű csillagászati radar-berendezés kihasználja a jelintegráció előnyeit (19). A rendszer érzékenységi mértéke, amelyet 1 másodpercnyi integrációra szokás, vonatkoztatni, megnövelhető 20 db-el (százszorosan) egy 10,000 másodpercre történő integrációval, amely rendszerint megvalósítható egy nap kísérleti ideje alatt. Szerencsés körülmény, hogy a hosszú idejű észlelések nem jelentenek komoly akadályt a radarcsillagászatban, mivel a céltárgyak ismert és előre számitható dinamikus törvényszerűséggel mozognak. Ez általában előny minden csillagászati kutatásban, de különösen jelentős érzékenység növekedést enged meg, a felfogott jelek hosszú időtartamú összegezése révén, a radarcsillagászatban. Az integráció időtartama az ilyen vizsgálatokban elvileg korlátlan; az érzékenység a jelöeszegezés időtartamának négyzetgyökével nő. Az érzékenység 20 db növekedése megfelel az adás energiájában való 20 db növekedésnek (amelynek lehetősége még a távoli jövőben is kérdéses), vagy 5 db (kb. 3-szoros) növekedésnek az antenna átmérőben (amelynek elérése valószinübb). De m a reflektorok megnagyobbítása, vagy az érzékenység egyéb növelése sem fogja az in tegrációs technikát háttérbe szoritani, mivel az utóbbi mindig kihasználható lesz az éraékenység és a hatótávolság további növelésére. Összegezve: a korszerű radarcsillagászat lényeges jellemzője, hogy az érzékenység növelésére általánosan használja az integrációs technikát és minden várakozás arra mutat, hogy ez a jövőben is igy lesz . A radarcsillagászatban a legelső példát a hosszú idejű Integrációs technikára Bay Zoltán mutatta be, úttörő holdradar kísér letében, 1946-ban.
