Technikatörténeti szemle 7. (1973-74)

KÖNYVISMERTETÉS - Vajda Pál: Károlyi–Károlyi–Vázsonyi: A magyar vízszabályozás története

fejlődés ismertetése a történeti áttekintés összefüggéseiből kiragadva, csupán rövid szerkesztői befejezésként került a kötet végére (371—378. p.). AII. rész „Az egyes vízvidékek szabályozási munkáinak történetét" adja — az •egyes szerzők némileg eltérő felfogásában. A) Károlyi Zoltán: A Dunavölgy vizeinek szabályozása. B terület vízimunkálatainak nagyobb múltja van, mely jóval ismertebb, feltártabb, mint a Tiszavölgy történetéé. A szerző ezért kevésbé támaszkodott a térképpárok anyagára, mint a területnek a gyakorlatban is használt számos vízügyi történeti részlettanulmányára. Vizsgálatainak súlypontjai: A Felső-Duna, a Rába és a Hanság vidéke, a Magyar Közép- és Alsó-Duna, valamint a Kisbalaton-Zala és a Sárvíz-Sió-Kapos vízrendszere. A közelmúlt tapasztalatai — a felső- és alsódunai árvizek — valamint a közeljövő gyakorlati feladatai: a Fertő-rendezés és a Balaton-fejlesztés programja, nemcsak fontos szempontokat adnak a történeti vizsgálódáshoz, hanem a téma érdekességét, súlyát is biztosítják (155—279. p.). B) Vázsonyi Ádám: A Tisza-völgy vizeinek szabályozása. Az író történeti távlata itt kisebb: a terület szabályozásának előzményei még alig ismertek. A szerző ezért jobban rá volt utalva és jobban is támaszkodott a vizsgálódásának két végpontjául és pillérjéül választott térkép-párokra. Olykor szinte csak azok információs anyagát írja le. Ez az oka talán annak, hogy az egyes területek munkálatainak, illetve átalakulásának bemutatása nem eléggé meggyőző. E részeket tekintve valóban indokoltnak tűnik a Vízügyi történeti füzetek ismert programja, mely pl. a Közép-Tiszavidék vízügyi történetének bemutatását még a jövő feladatának tekinti. Különösen érezzük a népesedési-gazdasági viszonyok változásai megfelelő bemutatásának hiányát. Ezek a relatív hiányosságok azonban nem csökkentik a most megjelent monográfia jelentőségét, a szerzők kezdeményezésének érdemét és a szinte kézikönyv-jellegű, adattár-értékű nagyszabású munka értékét. A kívülálló olvasó megfelelő áttekintést kap belőle a vízimunkálatok és ezen belül a vízszabályozások hazai történetéről, történeti szerepéről és jelentőségéről — a kutató pedig a vízügyi történeti kutatások eddigi eredményeiről, jelen állásáról és egyúttal a még teljesebben feltárandó részterületekről, kutatási feladatokról is. A szerkesztő bizonyára nem kis munkát végzett a három különböző szerző által, három különböző felfogásban megírt tanulmány összhangjának kialakításában s mindent elkövetett, hogy elő-, közép- ós utószavával minél kerekebbé formálja a mű szerkezetét. A szerkesztés színvonala megfelel a vízügyi történeti kiadványok, elsősorban a vízügyi történeti füzetekből ismert és megszokott igényes színvonalának vagy legalábbis megközelíti azt. Képanyaga jól simul a szöveghez, segíti és biztosítja annak megértését, helyenként azonban arányosabb és egyenletesebb lehetne. (A képanyag információ-értéke ugyanis igen különböző, s tipográfiai elrendezésük is javítható lett volna.) A mű címe: „A magyar vízszabályozás (és nem „vízszabályozások", ahogy magyarul gondolkodva várnánk) története". Éppen ezért rendkívül meglepő, hogy miért kellett felírni, az érdemeinek megfelelően kiemelt szerkesztő („Összeállította és szerkesztette Ihrig Dénes") neve után, a három szerző nevét a következő bevezetéssel : „A történeti részeket írta "... (!) ? Milyen részek vannak még egy történeti monográfiában ?! Elképzelhető, hogy e megfogalmazás milyen gondokat okoz majd a címleíró könyvtárosoknak, ha még a kiadó VIZDOK mellékelt tájékoztató kartonjainak íróit is megzavarta és megtévesztette, s a könyvet a szerkesztő-lektor — Ihrig Dénes — neve alatt írták le. Vajda Pál