Technikatörténeti szemle 7. (1973-74)

MŰSZAKI SZAKMÚZEUMOK - P. Nagy Sándor: A Magyar Vegyészeti Múzeum

A hamuzsírt később kiszorító szóda (nátrium-karbonát), sziksó formájában az Alföld egyes területein előfordult. Az első szódagyár 1782-ben létesült ennek a feldolgozására. Timsót a gyógyászat és a bőrfeldolgozás szükségletére a parádi vízből és a Bereg megyében talált timsókőből állítottak elő (9. ábra). A textilipar szükséglete vezetett a fehérítésre használható klórmész feltalálásához, melynek érdeme Kitaibel Pál nevéhez fűződik. „A reformkor vegyészete" c. kiállítás (10. ábra) általános képet ad arról, hogy miként tartott lépést hazánk ebben a korban a kémia és a vegyipar nemzetközi fejlődésével. Magyarországon a korszerű, nagyipari jellegű tőkés termelési módszerekre való áttérés csak nagyon lassan bontakozott ki, aminek oka a vállalkozási kedv és a tőke hiánya mellett főleg a korlátozóan ható, tudatos osztrák iparpolitika volt. Éppen ezért tekintették a reformkor vezéralakjai súlyponti feladatnak ipari elmaradottságunk felszámolását. Kossuth lelkes szervező munkája nyomán 1842-ben létrejött az Iparegyesület és még ugyanennek az évnek nyarán, a Pesti Vigadóban megrendezték az első Magyar Iparműkiállítást. Ugyancsak Kossuth szervező lendülete hozta létre 1845-ben a Gyáralapító Társaságot, melynek első alelnöke Széchényi István volt. A sokszor megnyilvánuló közkívánat és politikai jellegű küzdelem után, 1847-ben megalakult a József Ipartanoda, a mai Műegyetem elődje, melynek első neves kémia tanára Nendtvich Károly volt. A vegyi iparágak a XIX. század első felében többnyire még változatlan technológiával ugyanúgy termeltek, mint az előző században. Fejlődést csupán az jelentett, hogy az üzemek száma megszaporodott. Főleg katonai célokra fejlesztették a salétromtermelést, fellendült a sóbányászat, a textilipar igényére a timsó- és kénsavipar, az üvegipar miatt a hamuzsírfőzés. Kossuth szerint „Az üveggyártás oly rendkívüli előmenetelt tőn, hogy a külföldi üveget honunkban már még' a fényűzés is bízvást nélkülözhetné". Növekvő tömegigény támadt egyszerű agyagárukra: különösen korsókra, tálakra, konyhai edényekre, kályhacsempére és téglára. Kifejlődött a majolika-, a kemónycserép és a porcelángyártás, ezidőben létesült a Herendi Porcelángyár is (11. ábra). Érdekes tényként bemutatja a kiállítás, hogy az általános hiedelemmel ellentétben nem a bor, hanem a sör volt népünk legrégebben ismert erjesztett itala. A sörfőzés, vagy ahogyan régen mondták: „sernevelés" ismeretét már a honfoglalók hozták magukkal. Kis mennyiségű, közvetlen fogyasztást szolgáló „serfőzőházak" mindig is százával voltak hazánkban, nagyüzemi jellegű sörgyártó iparral azonban először a XIX. században találkozunk. Az első korszerűen berendezett sörgyáraink egyike volt a maketten is bemutatott Ercsi Sörgyár, mely az 1840-es években már 3000 hl-es évi termelési kapacitással dolgozott (12. ábra). A XIX. század elejéig a nép édesítőszer szükségletét a gyér méhészkedós, az. uralkodó osztályét pedig a gyarmatáruként behozott nádcukor elégítette ki. Nádcukor-finomítónk Fiúméban már a 18. század közepétől működött és monopol helyzetben volt Magyarország ellátásában, évi termelése akkor 15 000 bécsi mázsa ( = 840 t) volt. A napóleoni háborúkkal kapcsolatos tengeri blokád terelte a figyelmet egész Európában a honi termesztésű növényből való cukor előállítására. Tessedik Sámuel készített hazánkban cukorrépából először szörpöt és cukrot. A textilfestés és színezés, főként pedig a kékfestő eljárás ebben az időben terjedt el hazánkban. Gazdasági jelentőségére jellemző, hogy pl. 1843-ban összes importunk 20%-a a gyarmatokról származó, növényi eredetű indigó volt. Igen sok kékfestő-műhely működött hazánkban és ezek egyikéből fejlődött ki a hatalmas Goldberger Textilgyár is.