Technikatörténeti szemle 6. (1971-72)

TANULMÁNYOK - Stier Miklós: A Magyar Mérnök-Egylet megalakulásának történetéhez (1866–1867)

éppen kiszoruló mérnök már egyáltalában nem biztos, hogy a legmegfelelőbbet nyújthatja: „Ne álmodjunk olyat, mintha a külföld lángelméjű szakférfiaiban válogathatnánk, kiket otthon nálunknál jobban fizetnek: vagy ha nem, akkor nincs is munkáik után nyereségünk."

13 Határtalan lelkesedés, tetterő fűti e sorokat — s ez az adott szituációban teljesen érthető, hiszen a magyar mérnök elismertetéséért, felemelkedéséért, egyesületének megalapításáért folytatott küzdelmének termékei. A vád természetesen nem fedi abszolút mértékben a valóságot, jogosságához némi kétség fér, hiszen a magyar mérnök-egyleti mozgalom egyik kitűnő vezéralakjának, Hollán Ernőnek szavaival élve, „vasutainkat, gőzhajóinkat külföldi erők állították elő és kezelik, műmalmainkat, szeszgyárainkat idegen szakértelmiség vezeti."

14 Noha ő is „az önálló nemzeti műipar" megteremtésének érdekében, tettre lelkesítő hazafias indítékkal teszi a fenti ténymegállapítást, nekünk utólag mégis rá kell mutatnunk, hogy a történeti előzmények fényében teljesen érthető módon a magyarországi mérnökség ekkor még tényleg nem állt európai színvonalon. „Kevés tétetett hazánkban eddig a szak-, de különösen a reáltudományok emelésére, — mondhatni, csaknem bölcsőjükben hevernek azok" — így jellemzi a helyzetet a Pesti Napló cikkírója.

15 A magyar mérnökök szakképzettségének a nyugati szinttől való elmaradása a már tárgyalt, az ország gazdasági és társadalmi helyzetéből fakadó általános okokon kívül kétségtelenül következménye volt az eddigiekben ugyancsak említett, fejletlen oktatási rendszernek is. De a praktizáló mérnök további önképzése is hallatlanul korlátozott volt. A korszerű technológiai eljárásokkal, újításokkal, a műszaki tudományok fejlődésével a magyar mérnökök jórésze egyszerűen képtelen volt lépést tartani. Gátolta őket ebben mindenekelőtt az a tény, hogy tulajdonképpen nem volt magyar szakirodalom, s nem létezett olyan szaklap, amely korszerű terét nyújthatta volna a különböző ismeretek adásának-szerzésének, a fejlődést elősegítő eszmecseréknek. A hallatlanul szétszórtan és főként egymástól elszigetelten élő műszaki értelmiségiek más-más lapot járattak, olvastak, s tán minden huszadik, ha egyáltalán olvasott. Nehezítette a helyzetet az is, hogy bénítóan drága, „megbírhatatlan magas volt az ára" a könyvnek, a rajznak, a mintának, a különféle eszközöknek és műszereknek. A elszigeteltségből nem volt mód kitörni. Nem tartottak olyan tudományos értekezleteket, amelyeken a vidékiek, vagy a szakma fiatal mérnökei kölcsönösen megismerkedhettek volna a tekintélyesebb, nagyobb tudású fővárosi műszaki értelmiség vezető egyéniségeivel, vagy ahol a fiatal tehetségek felhívhatták volna magukra a közfigyelmet. Egyáltalán a reáltudományok iránti közérdeklődés felkeltésének sem volt meg az eszköze. Ismeretlenek voltak a — humán tudományok terén már ismert — pályázatok, amelyek a fenti hiányokat is pótolva végülis jelentősen elősegíthették volna a műszaki tudományok „kimívelését", a magyarnyelvű tudományos műszaki irodalom kibontakozását.

16 Ebben a nyomasztó helyzetben született meg a múlt század hatvanas éveinek elején a magyar mérnökök legjobbjaiban az egyesülés eszméje. Már 1862-ben, majd 1864-ben is akadt néhány felszólalás a napi sajtóban, amely „associatióra" hívta fel a magyar mérnököket. 1865 elején pedig Valkai Imre mérnök a Magyar Sajtó hasábjain tett javaslatot „egylet megalapítása céljából". Ezek az első javaslatok azonban még nem folytatódtak konkrét szervezkedésben, végső fokon nem leltek számottevő visszhangra. Valkai egy évvel később a következőképpen emlékszik vissza erre az időre: „Fájdalommal kellett tapasztalnom, hogy az indítvány az akkori elnyomatás zsibbasztó hatása következtében visszhangtalanul, nyomtalanul tűnt el."

17