Technikatörténeti szemle 6. (1971-72)

KÖZLEMÉNYEK - Heckenast Gusztáv: Fazola Henrik emlékirata a diósgyőri vasmű alapításáról 1777-ből

hiány elengedéséért könyörgő „szegény Fazolá"-nak az a tudat ad végtelenül rokonszenves emberi tartást, hogy ahol 10 évvel azelőtt még „lakatlan, elvadult és út nélküli puszta vadon " terült el, ott most az ő munkássága következtében emberi település, virágzó jövő elé néző ipari létesítmény áll, s hogy az állam személy szerint neki köszönheti ennek a lakatlan vidéknek a benépesítését. A bányakutatást Fazola 1766-ban kezdte meg. Nem riadt vissza a fáradalmaktól, kutató útjain „többet kúszott, mint járt", és nem egyszer „tépett és elrongyolódott ruhában, félig mezítláb, elcsigázva és kimerülten" tért haza. Kutatásai eredményesek voltak, 1769 áprilisában királyi bányamesteri címmel és aranyéremmel jutalmazták meg Bécsben. Ekkor már elhatározta, hogy megalapítja a diósgyőri vasművet, s a vasgyártás technológiájának jobb megismerése céljából — ezt eddig nem tudtuk — ellátogatott a stájerországi Eisenerzbe. Egy évvel később, 1770-ben ismét Eisenerzben járt, hogy az ottani főkamaragrófság által kiválasztott szakmunkásokat személyesen kísérje Diósgyőrbe. Az üzemalapítás költségeit egyedül nem győzve, ismét Bécsbe utazott és ott részvényeseket toborzott. Rendkívül szemléletesen írja le az emlékirat az ómassai építkezés nehézségeit, a korhadt deszkák tövében, szabad ég alatt átdidergett erdei telet, a 4 órai járásra fekvő legközelebbi faluból hátukon felhordott élelmet, a fuvarozás gondjait, mert a környék parasztsága eleinte nem vállalt munkát az építkezésnél, és hogy a bányakutatás és vasműalapítás ekkor még széltében nevetség tárgya volt. Ilyen körülmények között nem lehetett válogatni a munkáskezekben, és mi vei jó szakmunkások nem jöttek, be kellett érni megbízhatatlan csavargókkal és tolvajokkal. Előlegekkel és jutalmakkal próbálta lekötni embereit, ezek mégis többnyire odébbálltak, s ha hivatalos úton távol volt, távollétében meglopták. Az üzemi ellátmányt sohasem kapta meg idejében. Ebben a helyzetben „mit kellett volna tennie? Bocsátotta volna el a munkásokat, és engedte volna, hogy az üzem leálljon? .. .Ne fizette volna meg azoknak a nyomorult munkásoknak megérdemelt bérüket ?", hiszen, ha adós marad nekik, élete sem lett volna biztonságban. Ezért elkótyavetyélte borait, elzálogosította egri házait, adóssággal terhelte régen virágzó gazdaságát. Egész vagyonát elköltötte „aus Lieb um Aufnahm diesen Werk". Emlékirata végén Eazola kifejezi azt a reményét, hogy a vasmű fel virágzik, s mind az államkincstár, mind ő maga visszakapja befektetett pénzét. Tudjuk, Fazolának nem adatott meg, hogy ezt megérje. A diósgyőri vasmű az 1780-as években lett rentábilis üzemmé; az alapító befektetett pénzét csak fia kapta vissza, az apa adósságait is ő rendezte. Az emlékiratot a Selmecbányái főkamaragrófi hivatal pártolóan terjesztette fel az udvari kamarához: „So viel sowohl... aus der Eassolaischen Instanz abzunehmen, so ist Schuldner nicht ím Stand, die ihme zu Last fallende 1170 fl. abzustossen", ezért töröljék ezt az adósságot. Az udvari kamara a javaslatot elfogadva a maga részéről elengedte Eazolának az 1170 forintból a kamarát illető hányad megtérítését, s a magánrészvényesek egy része is erre az álláspontra helyezkedett. Mivel más magánrészvényesek ragaszkodtak a rájuk eső hányad behajtásához, végül is 94 kux után törölték, 34 kux után továbbra is nyilvántartották Fazolának ezt az adósságát. A magánrészvényesek kezén levő kuxok legtöbbjét a kamara a következő évek során átvette, úgyhogy az 1779-ben elhunyt Fazola örököseinek az 1170 forint el nem engedett 34/128 részét végül ugyancsak nem kellett megfizetniök. Az emlékirat eredetiben a bécsi udvari kamara levéltárában (Staatsarchiv, Wien, Hofkammerarchiv) maradt fenn, Rote Nr. 2556. fol. 757—760 jelzet alatt; a benne hivatkozott mellékletek uo. fol. 731 — 756, a kísérő akták uo. fol. 726—730 és 761 — 800 jelzet alatt találhatók. Az emlékirat szövege — benne feltűnően sok