Technikatörténeti szemle 6. (1971-72)

TANULMÁNYOK - Dóka Klára: A pest-budai iparosok szerszámkészlete a reformkorban

előfordult, hogy szerszámokkal kereskedtek, vagy szerszámkészítéssel foglalkoztak, belekontárkodva más mesterségekbe. Ezért a XIX. századi hagyatéki leltárak műhelyleírásait bizonyos kritikával kell kezelni. Ami pl. a kovácsoknál készáru volt, az a lakatosoknál szerszám (pl. kalapácsok, satuk), a lakatosok készáruja a szerkovácsok eszköze lehetett, a szerkovácsok által készített mérlegeket pedig a vasfeldolgozásban mindenütt használták. Sok esetben nehéz eldönteni, hogy a műhely berendezése milyen célt szolgált: eladásra váró készáru, vagy szerszám volt-e; mert a mesterek a kisipar rosszabbodó helyzete miatt túllépték hatáskörüket. A kézműipar munkaerőellátottsága következtében a műhelyeknek sajátos képe alakult ki. A reformkori mesterek maguk is részt vettek a termelésben, munkásaik a szakképzett legények voltak. Átlagosan egy mester mellett 2—3 legény tevékenykedett, és rendszerint tartottak egy inast. Kisegítő személyzet (napszámosok) alkalmazására a mestereknek nem volt lehetőségük. A műhelyekben munkapadok voltak a hozzájuk tartozó felszereléssel, mellettük közösen használt szerszámok találhatók. Pl. az asztalosok munkapadjai a gyalupadok, a kádároké a szívószékek, az esztergályosoké az esztergapadok, a vasipari mestereké az üllők, a tímároké a húsolószékek, a gombkötő-paszomántverő iparosoké a szövőszékek voltak. A kiegészítő szerszámok mennyisége a mesterek vagyoni helyzetétől függött. Az elszegényedő mesterek először apró szerszámaikat adták el, (ezért találhatók néhány szegényebb asztalos mesternél üres gyalupadok), a műhely fejlesztésekor pedig először a tartalék szerszámokat szerezték be. (pl. a kontárok, ha önállósulni akartak). Eltért az általános helyzettől a bőrfeldolgozó mesterek műhelyének képe. Itt sajátos megoszlás következett be. A mestereknél csak a munkapadok voltak, a kiegészítő szerszám a letelepedett és vándorló legények kezében maradt. A szerszámok értékével kapcsolatban csak néhány általános következtetést vonhatunk le. Igen kicsi a szerszámok értéke a sok kézi munkát kívánó iparágaknál (pl. órások). Legjobban ingadozik a textilipar különleges ágaiban, ahol a XIX. század elején néhány egyszerű, de igen drága „gép" beállítására volt lehetőség. A szerszámkészlet nagysága fordítottan arányos a raktáron maradt áru mennyiségével. A sok szerszámmal, megfelelő nyersanyaggal rendelkező mesterek könnyen értékesíteni tudták készítményeiket. Ha viszont nem voltak jó szerszámaik, csak kevésbé kelendő árukat tudtak előállítani. A mesterek szerszámkészletének értéke egész vagyonukhoz, és az adósságok levonása után maradt tiszta hagyatékukhoz viszonyítva ingadozó képet mutat. Az természetesnek látszik, hogy a minimális vagyonnal rendelkező mestereknek nem lehettek drága szerszámaik. Azonban a vagyon nagysága és a szerszámkészlet értéke nem egyenes arányban növekszik. Míg a közepes vagyonnal rendelkező mestereknél a szerszámkészlet néha a vagyon 40 — 45%-a, addig a leggazdagabb mestereknél az egyébként drága eszközök értéke a vagyonnak csak igen kis %-át teszi ki. Pénzüket jól jövedelmező városi ingatlanokba, nemesfémbe vagy hitelügyletekbe fektetik, nem fordítják műhelyük kibővítésére. Abszolút számokban kifejezve legértékesebb szerszámkészletük volt a posztónyíróknak (1000 vFt felett), azután következtek a lakatosok (300 vFt felett), majd az asztalosok (200—300 között) 200— 100 vFt közt a többi vas és fémipari szakmák; 100 alatt a gombkötők, órások, élelmiszeripari mesterek stb. A tőkés termelés előretörése a reformkorban a kapitalizálódást hozta magával a kézműipar területén is. Ebben az időszakban a céhek még gátolták a fejlődést, azonban a polgári forradalom után az iparszabadság fokozatos bevezetésével »