Technikatörténeti szemle 6. (1971-72)

BESZÁMOLÓK A MŰSZAKI ÉS TERMÉSZETTUDOMÁNYI EGYESÜLETEK SZÖVETSÉGE TAGEGYESÜLETEIBEN FOLYÓ TUDOMÁNY- ÉS TECHNIKATÖRTÉNETI MUNKÁKRÓL (elhangzottak az 1972. május 23–24-én tartott MTESZ Konferencián) - Csiky Gábor: Magyarhoni Földtani Társulat

— nekrológok, megemlékezések, elnöki és főtitkári közgyűlési beszámolók, jubileumi visszapillantások, összefoglalók, tehát mindaz ami a Társulat, ül. a szakterület életével, történetével kapcsolatos volt, egyesek szerint nem tekinthető kimondott tudománytörténeti kutatásnak — lehet —, de forrásul szolgálhat és nagyrésze hagyományápolási tevékenység néven foglalható össze. Megjegyezzük azonban, hogy például egy nekrológ, megemlékezés is lehet tudománytörténeti munka, ha nem egyoldalúan a régi „tömjénező" stílusban és tartalommal íródott, hanem korszerűen, haladó szellemben tükrözi az ember és a társadalom viszonyát. A hagyományápolásra a múlt idézésére, felelevenítésére viszont a jövőben is változatlanul szükség van, mert a mindenkori fiatalabb nemzedékeknek időnként fel kell hívni a figyelmét a múltra, mindarra ami eddig történt, a fejlődés menetére és mindazokra, akik a multat, az alapot lerakták, mert a jövő csak a múltra építhető. Gyakran hallani: hagyjuk a múltat, mire jó ez a sok emlékezés, nekrológ, nyilvántartás stb. Nem tudom helyeselni ezt a nézetet. Ez a mi múltunk, a mi tudós elődeink, nagyjaink életműveiből áüó szakmai múlt, melyre a jövőt építjük. Vannak tudósaink, akiket valósággal újra kell felfedezni a nemtörődömség miatt. A tudománytörténet feladata ezekkel a kérdésekkel is foglalkozni, mert ezen a téren még sok a tennivaló. Máskor viszont intézmények, hivatalok meg nem értésével találkozunk, amelyek leküzdhetetlen akadályokat tudnak támasztani. Ezek ellen csak szervezetten lehet harcolni. Ezzel kapcsolatban egy esetet mondok el, ami jó példa egyúttal arra is, hogyan becsülik nálunk még ma is egyesek tudósainkat, műszaki alkotóinkat. Zsigmondy Vümos kiváló bányamérnök és geológus, korszakalkotó és úttörő alkotásaira való centenáriumi megemlékezések alkalmából, néhány, a Magyar Nemzetben leközölt cikkben utca elnevezést és emléktáblák elhelyezését javasoltuk, sürgettük a bányászokkal együtt ott, ahol legnagyobb műszaki alkotásai vannak: Harkányfürdőn, Budapesten a Margitszigeten és a Városligetben. Azóta sikerült is ezeknek a javaslatoknak a megvalósítását kiharcolni, de figyelemreméltó a Fővárosi Emlékműfelügyelőség akkori vezetőjének a Magyar Nemzetben megjelent válaszcikke. Idézem: „Rá keü mutatnunk arra, hogy a Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottsága méltányolva Zsigmondy Vilmos alkotó életművét, fővárosi érdemeit, utcát nevezett el róla" — igen, Budán egy eldugott helyen a Farkasréti temetőn túl — „melyet még a tavasz folyamán (1967-ben volt) a névadót ismertető emléktáblával fogjuk megjelölni" — erre azóta sem került sor. „Ezért megfontolandó, hogy az emléktábla, mint megtisztelő megemlékezési forma, nem vezet-e értékének csökkenésére, ha keüő indokoltság nélkül egy-egy nagy ember, vagy jelentős esemény megörökítésére ismételten alkalmazzuk? Ez az óvatosság természetesen nem azt jelenti stb..." A régi Magyarországon mindenkor mostohagyermek volt a tudomány, főképpen a természet- és műszaki tudományok és azok művelői, de hogy még ma is óvatosságra intenek és értékcsökkenésről beszélnek az illetékesek, ez nagyon elgondolkoztató, hogy ne mondjam elszomorító. Akkor ne csodálkozzunk azon, ami már közhely, és elnézést a vulgarizálásért, hogy ma egy futballistának, egy táncdalénekesnek sokszor nagyobb megbecsülése van, mint a hazai tudomány művelőjének. Lehet, hogy bennünk van a hiba, mert nem tudtunk még eddig elegendő és áttörő propagandát kifejteni tudományunk és művelői érdekében. Rátérek tevékenységünk jelenére ül. jövőjére. A Magyarhoni Földtani Társulat keretében 1970-ben megalakult Tudománytörténeti Bizottság első, alakuló ülésén kialakította elgondolásait arra nézve, hogy mivel kíván foglalkozni, vagyis éves és távlati tervet készített.