Technikatörténeti szemle 6. (1971-72)

KÖZLEMÉNYEK - Oszetzky Gábor: Zipernowsky Károly kevésbé ismert találmányairól

Változtatható fényerejű ívlámpa. 1881. Az 1. ábrán látható három (1; 2; 3;) bejövő vezeték egy kapcsolószerkezetre kerül, amelyet Z kar forgatásával működtethetünk. A Z karhoz rögzített z fogasív elforgatásakor időrendben kontaktust létesít, vagy szünetet meg a három kapcsolópólus segítségével. A kapcsolóháztól az áram S mellékáramkörre jut, amely annyi tekercsből áll, ahány fokozatú a fényerőszabályozás, esetünkben három. Az 1. vezeték közvetlenül az S tekercsre csatlakozik, míg a 2. és 3. számú egy-egy elektromágnesen keresztül jut ugyanerre a pontra. Az S tekercshármas azonos hosszúságú, de különböző keresztmetszetű anyagból készül, így ellenállásaik a keresztmetszet függvényében változnak. (Gyakorlatüag söntként foghatók fel.) A 2. és 3. vezeték elektromágnese 8 kör ellenállását változtatja, miáltal a főáramkör árama is változik, így a változó áram hatására változó fényerőt eredményez. A szabadalom további része a szénszálak üzemszerű rövidülésével bekövetkező fényponteltolódás kiküszöbölését írja le. Ennek gyakorlati kivitelezése egy kettős parallelogramma megoldással történik — ld. ábra — ahol egy q súly alkalmazásával a két szénszál k, k' tehermentesíthető. A szabadalmi igények továbbá a felső szénszál utáneresztését biztosító kilincsműre és egy különleges megoldású széntartó szerkezetre vonatkoznak. Galvanikus szekunder telep. 1882. Ismert dolog, hogy az akkumulátorok kapacitása az elektródafelületek függvénye, így van ez az ólom-akkumulátor esetében is, melynek negatív sarka ólom, pozitív pólusa pedig ólomoxid. Mindeddig nehézséget okozott a tiszta fém és az oxidréteg között a jó fémes érintkezést és a biztos felületi tapadást létrehozni. Ez utóbbit az ún. indifferens anyagok hozzávegyítésével érték el, amelyek azonban az ólom „fémtisztaságát" rontották. Az így kialakított elektródák tömeg-felület aránya kedvezőtlen volt, tetemes súlytöbbletük miatt. A szabadalmaztatott akkumulátor éppen ezeket a hátrányokat küszöböli ki azáltal, hogy nagy elektróda felületeket biztosít a tömeg-felület arány jelentős javításával. Az eljárás lényege az, hogy galvanikus, vagy mechanikus úton — pl. ólomreszelékkel — ólomlemezeket vonunk be, majd elektromos töltés és kisütés során oxidáljuk a felületeket. Az így létrehozott, megnövelt felületű ólomlemezek éppen az oxidréteg miatt kellő stabüitással rendelkeznek. A kialakított ólom-ólomoxid lemezeket kívánt vastagságú kötegekké egyesítik s azokat a további stabilitásnövelés végett valamilyen lyukacsos anyaggal, pl. flanellal, vonják be. Az eljárás további része már ismert: saválló edénybe helyezve, megfelelő elektrolittal — esetünkben 25 — 30 százalékos kénsavval — feltöltve az akkumulátor már megnövelt kapacitással rendelkezik.